1948-2016
Március 12-én délután súlyos betegségben meghalt Császár Tamás. Tamás alapítója és meghatározó személyisége volt a MÚOSZ Karikaturista Szakosztályának és a MKISZ KOKSZ-műhelyének. Bár "hivatalos" tisztséget sosem vállalt, gyakorlatilag szinte minden, ami történt, általa, rajta keresztül történt. Már a Ludas Matyi karikaturistájaként új minőséget hozott a magyar szatirikus grafikába, s azt a minőséget, amit a humorban, a grafikus publikációban képviselt, megkövetelte valamennyiünktől. Ez a következetes könyörtelenség nem mindenkinél talált egyértelmű tetszésre, sokszor volt bántó, vezetett sértődéshez. A kórházban, amikor már tudta, hogy ezt a betegséget nem lehet túlélni, azt mondta, ha meghalok, sokan fognak örülni. Aki viszont komolyan vette kritikáit, aki jó vitapartnerként tudott vele beszélgetni, azt az utolsó pillanatig mély barátság kötötte hozzá. Nem vagyunk kevesen, akik sokat köszönhetünk ezeknek a beszélgetéseknek, vitáknak a „miféle” karikatúráról.
A szakmával folytatott nagy vitája arról szólt, amit Karinthy úgy fogalmazott meg, hogy "humorban nem ismerek tréfát". Nem túlzás azt állítani, hogy nem viselte el a bután viccelődő rajzokat, a mondanivaló nélküli poénkodásokat. Ezt kertelés nélkül meg is mondta szemtől szembe, ahogyan azt is, ha a grafika, ami elé került, slendrián módon volt megrajzolva. Szenvedélyesen tudott undorodni az aljas indokból elkövetett karikatúráktól, a rossz, lejárató politikai agitproptól, a rasszista rajzoktól és az emberi értelmet, érzéseket lealacsonyító viccektől. És ezek alkotóitól is.
A Ludas-korszakot követően sok helyen publikált, ám az utóbbi évtizedekben egyre ritkábban. Ezzel együtt egyre inkább lett szervezője, legtöbbször háttérből is irányítója mindkét szakosztály szakmai munkájának. Szervezett kiállításokat Ráckevén Bécsben, Budapesten, Rómában, az Andrássy út közepén, vagy a lakása fölötti háztetőn, s amelyeket nem ő szervezett, azokon is mindig ott volt a keze nyoma. Már nem fejezheti be könyvét a karikatúráról, melyet évek óta fogalmazgatott, s melynek tervezett fejezetei képezték a Karikatúra Akadémia egyes előadásait, ahol pódiumra hívta a mai hazai karikaturista mezőnyét, hogy mindenki elmondhassa "titkát".
A karikatúra Tamás számára ÜGY volt, csupa nagybetűvel, és ezt a csupa nagybetűt várta volna el valamennyi kollégájától. Erre utal a Sztalker név is, ahogy legtöbben ismertük. Tarkovszkij hőse, Sztalker veszélyes, fegyveresekkel őrzött területre viszi a kíváncsiakat, kalandozókat, menekülőket. Az út teli van érthetetlen jelenségekkel, csapdákkal, s az életveszély nem csak az utast, de a kalauzt is fenyegeti. Tamás a karikatúra szerepét a társadalomban egy sztalkerhez, kalauzhoz hasonlítja, amellyel el lehet jutni a megértéshez, a mosolyhoz, a nevetéshez, vagy mint szomorúművészet, az elszomorodáshoz, de az értelmezés nem csak a rajzoló óvatlansága miatt, hanem a néző lelkiállapotától függően félre is csúszhat. Tamás volt az a kalauz, aki megkísérelt eljuttatni a titokhoz.
Utolsó kalauzolása a 95 éves Kajánhoz vezetett, ahova a sztalker már nem jutott el, a kiállítás előtti reggeltől már a kórházi ágyban várta a beszámolót. Örült, hogy jól sikerült az est.
Nem felejtünk, Tamás! Nyugodj békében!
A szakmával folytatott nagy vitája arról szólt, amit Karinthy úgy fogalmazott meg, hogy "humorban nem ismerek tréfát". Nem túlzás azt állítani, hogy nem viselte el a bután viccelődő rajzokat, a mondanivaló nélküli poénkodásokat. Ezt kertelés nélkül meg is mondta szemtől szembe, ahogyan azt is, ha a grafika, ami elé került, slendrián módon volt megrajzolva. Szenvedélyesen tudott undorodni az aljas indokból elkövetett karikatúráktól, a rossz, lejárató politikai agitproptól, a rasszista rajzoktól és az emberi értelmet, érzéseket lealacsonyító viccektől. És ezek alkotóitól is.
A Ludas-korszakot követően sok helyen publikált, ám az utóbbi évtizedekben egyre ritkábban. Ezzel együtt egyre inkább lett szervezője, legtöbbször háttérből is irányítója mindkét szakosztály szakmai munkájának. Szervezett kiállításokat Ráckevén Bécsben, Budapesten, Rómában, az Andrássy út közepén, vagy a lakása fölötti háztetőn, s amelyeket nem ő szervezett, azokon is mindig ott volt a keze nyoma. Már nem fejezheti be könyvét a karikatúráról, melyet évek óta fogalmazgatott, s melynek tervezett fejezetei képezték a Karikatúra Akadémia egyes előadásait, ahol pódiumra hívta a mai hazai karikaturista mezőnyét, hogy mindenki elmondhassa "titkát".
A karikatúra Tamás számára ÜGY volt, csupa nagybetűvel, és ezt a csupa nagybetűt várta volna el valamennyi kollégájától. Erre utal a Sztalker név is, ahogy legtöbben ismertük. Tarkovszkij hőse, Sztalker veszélyes, fegyveresekkel őrzött területre viszi a kíváncsiakat, kalandozókat, menekülőket. Az út teli van érthetetlen jelenségekkel, csapdákkal, s az életveszély nem csak az utast, de a kalauzt is fenyegeti. Tamás a karikatúra szerepét a társadalomban egy sztalkerhez, kalauzhoz hasonlítja, amellyel el lehet jutni a megértéshez, a mosolyhoz, a nevetéshez, vagy mint szomorúművészet, az elszomorodáshoz, de az értelmezés nem csak a rajzoló óvatlansága miatt, hanem a néző lelkiállapotától függően félre is csúszhat. Tamás volt az a kalauz, aki megkísérelt eljuttatni a titokhoz.
Utolsó kalauzolása a 95 éves Kajánhoz vezetett, ahova a sztalker már nem jutott el, a kiállítás előtti reggeltől már a kórházi ágyban várta a beszámolót. Örült, hogy jól sikerült az est.
Nem felejtünk, Tamás! Nyugodj békében!
