Tisztelt vendégek!
(Halász Géza megnyitója)
Sajdik Ferencet mindenki ismeri. A kisgyerekek a Pompom-meséiből, a nagyobbak a Nagy Hohoho történeteiből, a még nagyobbak az egykori Ludas Matyiból, és talán olyan is van itt, aki még a Rádióújságból. Tőle tudjuk, hogy miért szeressük a távfűtést, vagy hogyan vásároljunk bontott csirkét. Mi, Dunakesziek, azt is tudjuk, hogy gyermekkora legszebb éveit itt töltötte a lóversenypályán és környékén, ahol ma az édesapjáról, a neves zsokéról elnevezett utca, a Sajdik Sándor utca is található.
A zsoké-élet sok utazással járt. Négy évig Athénben is éltek. „A honvágy nagyon érdekes módon tört rám” – meséli magáról Kernács Gabriella róla szóló könyvében (ajánlom) – „Minden vágyam az volt, hogy csak még egyszer végigmehessek a dunakeszi vasúti kishídon. Most már harminc éve budai lakosok vagyunk, de az álmaim helyszíne mindig Dunakeszi.”
Ha tenyérjós lennék, úgy képzelném el Sajdik Ferenc tenyerét, hogy azon egy szép, hosszú, egyenes életvonal fut végig. Ha voltak is nehézségei, humorral mindent megoldott, s ma is derűsen, szeretetben éli feleségével és családjával együtt nyolcvanas éveit. Az Iparrajziskolából kikerülve – ez a mai Kis képző – hamarosan a Rádióújsághoz került, ahonnan tíz év után elhívták a Ludas Matyihoz. Úgy tudom, hogy az ifjú Sajdiknak feltételei is voltak, mégpedig az, hogy nem kell kötelező penzumként politikai karikatúrákat rajzolnia. Sajdik tehát Iván és Joe-ból fel volt mentve, a Közértet és a Patyolatot sem kellett ceruzavégre tűznie.
A modern karikatúra egyik lényegi vonása az, hogy tükröt mutat az embereknek, hogy észrevegyék, mennyire nevetségesek bizonyos helyzetekben, bizonyos tulajdonságaikban, cselekedeteikben. Olyan tükröt, amely úgy nagyítja fel ezeket az esendőségeket, hogy érzékelteti, kiemeli, hogy az milyen komikus – vagy milyen tragikomikus. Karinthy óta tudjuk, és a humorban tevékenykedőként valljuk is, hogy álhumor nevetségessé tenni a dolgokat. Igazi: megtalálni a nevetségest.
Ebből egyenesen az következik, hogy a jó karikaturista nem torzít, hanem egy az egyben mutatja be az embert, olyannak, amilyen. Hogy mégis karikatúra legyen, csavar egyet rajta, hogy ezt a tükröt (amely nem görbe tükör), még élesebben lássuk. Sajdiknál ez a csavar az állatvilág. Ahogyan Aesopus állatmeséitől La Fonaine-en keresztül Lázár Ervinig vagy Csukás Istvánig sokan, Sajdik is sokszor az állatokon mutatja meg az emberek bosszantó vagy mulattató, de mindenképpen nevetséges vonásait.
Az állat és ember viselkedésének különbségei nem mindig az ember javára dőlnek el: az elefánt nagyobb, a kígyó hosszabb, a mókus fürgébb, a páva tarkább, a kenguru jobban ugrik, a veréb jobban repül, a majom viccesebb – vagy éppen fordítva: a farkas vérszomjasabb, a medve nehézkesebb, a lajhár lustább, a veréb szürke, a csokoládétól elhízott, kövér varjú pedig nem repül. Ebből persze még nem következik, hogy elég csak egy emberre gondolni, vagy egy kis jelenetre, állatokkal behelyettesíteni, és máris kész a karikatúra. Vagyis ettől még vicc lehet, de karikatúra csak avatott kezektől lesz, amilyen keze Sajdik Ferencnek is van. Sajdik állatai akkor is emberek, ha állatok.
Egy viccet könnyű elmesélni, (bár vannak, akik még azt is el tudják rontani) – egy karikatúrát – én ezt vallom – nem szabad, nem lehet elmesélni. Ha egy Sajdik karikatúrát próbálnék elmesélni, hogy például két ló beszélget, vagy két méhecske ül a kaptár előtt, és azt mondja az egyik... szóval ez nem elmesélhető, mert ott kellene kezdeni, hogy hogy néz ki az egyik ló, milyen arckifejezéssel bámul, miközben mit csinál zavarában a bal lábával a másik ló, és milyen színű a virágos rét és az égbolt a kaptár fölött, mert ezek mind hozzátartoznak a karikatúrához, ahogyan a dal szövege is csak a dallammal együtt élvezhető. De elképzelhetünk-e egy olyan éttermet, ahol a főszakács nem főz, csak felolvassa a vendégeknek a receptet… Sajdik karikatúráin nem csak a poént nézzük, hanem élvezzük az ízét is, elkalandozunk a rajzon, egyenként megcsodáljuk lovait, madarait, virágait is.
Ezért úgy gondolom, hogy nem kellene egy kalap alá venni a viccet és a karikatúrát. A vicc csak egy poén azzal a céllal, hogy megnevettessen, a karikatúra viszont egy kifejezésmód, egy grafikus publicisztika. A jó karikaturista nem viccel – ő komolyan javítani szeretne az emberek gondolkodásán, cselekedetein azzal, hogy szatirikus képet fest róluk.
Visszatérve életvonalához, Sajdik a Ludas megszűnése után sem pihent meg, fest, kisplasztikákat készít, és nemrég fejezett be egy újabb rajzfilm sorozatot. Számos kiállítása nyílik, és Vácon állandó kiállítása is van. Ez már maga a halhatatlanság!
Napjainkban megfogyatkoztak a karikaturisták. Nincs szatirikus hetilap, csak az országos lapok engedhetnek meg maguknak saját rajzolót. Mégis, úgy gondolom, néhányan, akik naponta vagy hetente egyik-másik újságban megjelenhetünk – annak a karikaturista nemzedéknek szellemi örökösei vagyunk, amelynek Kaján Tibor, Réber László, Hegedűs István, Várnai György, és Sajdik Ferenc az emblematikus alakjai. Ebből a fiatalabb nemzedékből itt ma velünk együtt köszönti őt ezen a kiállításon Marabu, Jelenszky László, Szűcs Édua, Rák Béla és Gáspár Imre.
Amióta őt ismerjük, nem csak egy kitűnő karikaturistát, de elmondhatjuk, hogy a világ egyik legkedvesebb emberét tekinthetjük barátunknak.
Annak ellenére, hogy teli van díjakkal, díszpolgárságtól a Kossuth-díjig, Munkácsy-díjtól a Prima Primissimáig, mindig szerény ember maradt. Jellemző, hogy amikor azzal tisztelt meg, hogy fölkért erre a megnyitóra, úgy kérdezett, hogy megtisztelném-e őt azzal, hogy megnyitom a kiállítását. Akkor arra gondoltam, hogy most ki kit tisztel meg? Hiszen ő tisztelt meg engem ezzel a kéréssel.
Önöket pedig most Sajdik Ferenc ezekkel a műveivel tiszteli meg, fogadják szeretettel!
(Halász Géza megnyitója)
Sajdik Ferencet mindenki ismeri. A kisgyerekek a Pompom-meséiből, a nagyobbak a Nagy Hohoho történeteiből, a még nagyobbak az egykori Ludas Matyiból, és talán olyan is van itt, aki még a Rádióújságból. Tőle tudjuk, hogy miért szeressük a távfűtést, vagy hogyan vásároljunk bontott csirkét. Mi, Dunakesziek, azt is tudjuk, hogy gyermekkora legszebb éveit itt töltötte a lóversenypályán és környékén, ahol ma az édesapjáról, a neves zsokéról elnevezett utca, a Sajdik Sándor utca is található.
A zsoké-élet sok utazással járt. Négy évig Athénben is éltek. „A honvágy nagyon érdekes módon tört rám” – meséli magáról Kernács Gabriella róla szóló könyvében (ajánlom) – „Minden vágyam az volt, hogy csak még egyszer végigmehessek a dunakeszi vasúti kishídon. Most már harminc éve budai lakosok vagyunk, de az álmaim helyszíne mindig Dunakeszi.”
Ha tenyérjós lennék, úgy képzelném el Sajdik Ferenc tenyerét, hogy azon egy szép, hosszú, egyenes életvonal fut végig. Ha voltak is nehézségei, humorral mindent megoldott, s ma is derűsen, szeretetben éli feleségével és családjával együtt nyolcvanas éveit. Az Iparrajziskolából kikerülve – ez a mai Kis képző – hamarosan a Rádióújsághoz került, ahonnan tíz év után elhívták a Ludas Matyihoz. Úgy tudom, hogy az ifjú Sajdiknak feltételei is voltak, mégpedig az, hogy nem kell kötelező penzumként politikai karikatúrákat rajzolnia. Sajdik tehát Iván és Joe-ból fel volt mentve, a Közértet és a Patyolatot sem kellett ceruzavégre tűznie.
A modern karikatúra egyik lényegi vonása az, hogy tükröt mutat az embereknek, hogy észrevegyék, mennyire nevetségesek bizonyos helyzetekben, bizonyos tulajdonságaikban, cselekedeteikben. Olyan tükröt, amely úgy nagyítja fel ezeket az esendőségeket, hogy érzékelteti, kiemeli, hogy az milyen komikus – vagy milyen tragikomikus. Karinthy óta tudjuk, és a humorban tevékenykedőként valljuk is, hogy álhumor nevetségessé tenni a dolgokat. Igazi: megtalálni a nevetségest.
Ebből egyenesen az következik, hogy a jó karikaturista nem torzít, hanem egy az egyben mutatja be az embert, olyannak, amilyen. Hogy mégis karikatúra legyen, csavar egyet rajta, hogy ezt a tükröt (amely nem görbe tükör), még élesebben lássuk. Sajdiknál ez a csavar az állatvilág. Ahogyan Aesopus állatmeséitől La Fonaine-en keresztül Lázár Ervinig vagy Csukás Istvánig sokan, Sajdik is sokszor az állatokon mutatja meg az emberek bosszantó vagy mulattató, de mindenképpen nevetséges vonásait.
Az állat és ember viselkedésének különbségei nem mindig az ember javára dőlnek el: az elefánt nagyobb, a kígyó hosszabb, a mókus fürgébb, a páva tarkább, a kenguru jobban ugrik, a veréb jobban repül, a majom viccesebb – vagy éppen fordítva: a farkas vérszomjasabb, a medve nehézkesebb, a lajhár lustább, a veréb szürke, a csokoládétól elhízott, kövér varjú pedig nem repül. Ebből persze még nem következik, hogy elég csak egy emberre gondolni, vagy egy kis jelenetre, állatokkal behelyettesíteni, és máris kész a karikatúra. Vagyis ettől még vicc lehet, de karikatúra csak avatott kezektől lesz, amilyen keze Sajdik Ferencnek is van. Sajdik állatai akkor is emberek, ha állatok.
Egy viccet könnyű elmesélni, (bár vannak, akik még azt is el tudják rontani) – egy karikatúrát – én ezt vallom – nem szabad, nem lehet elmesélni. Ha egy Sajdik karikatúrát próbálnék elmesélni, hogy például két ló beszélget, vagy két méhecske ül a kaptár előtt, és azt mondja az egyik... szóval ez nem elmesélhető, mert ott kellene kezdeni, hogy hogy néz ki az egyik ló, milyen arckifejezéssel bámul, miközben mit csinál zavarában a bal lábával a másik ló, és milyen színű a virágos rét és az égbolt a kaptár fölött, mert ezek mind hozzátartoznak a karikatúrához, ahogyan a dal szövege is csak a dallammal együtt élvezhető. De elképzelhetünk-e egy olyan éttermet, ahol a főszakács nem főz, csak felolvassa a vendégeknek a receptet… Sajdik karikatúráin nem csak a poént nézzük, hanem élvezzük az ízét is, elkalandozunk a rajzon, egyenként megcsodáljuk lovait, madarait, virágait is.
Ezért úgy gondolom, hogy nem kellene egy kalap alá venni a viccet és a karikatúrát. A vicc csak egy poén azzal a céllal, hogy megnevettessen, a karikatúra viszont egy kifejezésmód, egy grafikus publicisztika. A jó karikaturista nem viccel – ő komolyan javítani szeretne az emberek gondolkodásán, cselekedetein azzal, hogy szatirikus képet fest róluk.
Visszatérve életvonalához, Sajdik a Ludas megszűnése után sem pihent meg, fest, kisplasztikákat készít, és nemrég fejezett be egy újabb rajzfilm sorozatot. Számos kiállítása nyílik, és Vácon állandó kiállítása is van. Ez már maga a halhatatlanság!
Napjainkban megfogyatkoztak a karikaturisták. Nincs szatirikus hetilap, csak az országos lapok engedhetnek meg maguknak saját rajzolót. Mégis, úgy gondolom, néhányan, akik naponta vagy hetente egyik-másik újságban megjelenhetünk – annak a karikaturista nemzedéknek szellemi örökösei vagyunk, amelynek Kaján Tibor, Réber László, Hegedűs István, Várnai György, és Sajdik Ferenc az emblematikus alakjai. Ebből a fiatalabb nemzedékből itt ma velünk együtt köszönti őt ezen a kiállításon Marabu, Jelenszky László, Szűcs Édua, Rák Béla és Gáspár Imre.
Amióta őt ismerjük, nem csak egy kitűnő karikaturistát, de elmondhatjuk, hogy a világ egyik legkedvesebb emberét tekinthetjük barátunknak.
Annak ellenére, hogy teli van díjakkal, díszpolgárságtól a Kossuth-díjig, Munkácsy-díjtól a Prima Primissimáig, mindig szerény ember maradt. Jellemző, hogy amikor azzal tisztelt meg, hogy fölkért erre a megnyitóra, úgy kérdezett, hogy megtisztelném-e őt azzal, hogy megnyitom a kiállítását. Akkor arra gondoltam, hogy most ki kit tisztel meg? Hiszen ő tisztelt meg engem ezzel a kéréssel.
Önöket pedig most Sajdik Ferenc ezekkel a műveivel tiszteli meg, fogadják szeretettel!
