Kolláth György: Jog és humor
MÚOSZ karikatúrista szakosztályi ülésre jogi jegyzet 2016.november 22.
Halász Géza barátomtól nem csak meghívót, de házi feladatot is kaptam. Így az ő ajánlata: legyen vita "a jog és a humor kapcsolatáról" /nyilván annak összefüggéseiről, elveiről, határairól, dilemmáiról/. Mint írta: „Két érdekes kérdés izgatja mostanában a karikaturistákat. Az egyik, a fontosabb: meddig mehetünk el a humorban? Nem csak a Charlie Hebdo esetén, itthon is volt példa ellencsapásra, pl. Fenekovács Laci Maczó Ágnes karikatúrájáért háromszázezerre büntették a Hócipőt. A sajtószabadság érdekében védjük, vagy a gyűlöletkeltés miatt elítéljük a rasszista karikatúrákat? Meddig rasszista egy cigány-, vagy egy zsidó vicc? Mit jelent nálunk a "politikailag korrektség" fogalma? A Charlie Hebdo eset kapcsán Rogán komolyan azt nyilatkozta, hogy meg kell szabni a humor határait... A hatalom nem is annyira a kritikától, leginkább a nevetségességtől fél.
A másik inkább szerzői jogi kérdés: a lopás. Van, amikor bizonyítható, hogy arcokat, vagy ötleteket lopnak, van, amikor nem bizonyítható, hiszen ugyanaz az ötlet másnak is eszébe juthat. Pápai Gábor politikus portréit már lopta ismert, egykor jónevű karikaturista is, akitől éppen ezért vált meg a lapja. A 888 c. portál rajzolója viszont folyamatosan lop, nem csak portrékat, érdemes megnézni a karikaturista szakosztály honlapján a "Napi lopi" rovatot. Akár bizonyítható, akár nem, itthon még nem hallottunk ilyen ügyben perről. Talán túlságosan is piti ügy...?”
Bevezető
A kapott-vállalt feladat megtisztelő, egyben dermesztő is; főként, mert a felvetés a jog és a sajtómorál határain mozog, egy alapvetően frusztrált, értékeket gyakran romboló országban. Ott, ahol ráadásul a jogi utak sem mindig tiszták, sem ésszerűen, költségkímélően választhatók, és a siker reményében beüzemelhetők; okkal-ok nélkül van idegenkedés tőlük. Konklúzió: a szerzőnek, alkotónak joga van ehhez-ahhoz, de kockázata is; mert ma itt(hon) csaknem ugyanannyi kihívással kell számolnia, mint a normasértőnek. Zűrös-zavaros miliőben a jog sem kellően működik, noha jogtiprás, jogi kázus vagy krízis esetére jobbat, mást (pl. mediációt) ajánlani, megragadni kevés. Nincs itthon precedensjog, sem működőképes testületi önszabályozás és mediáció, sőt bevett-bevált „pozitív” jog(gyakorlat) sem; komp-ország ez. X ügy döntése alig(ha) olvasható rá Y esetre.
Ez a vitaindító összeállítás – persze – megmarad a jog sáncain belül: axióma ui. feltételezni, hogy elemi koherencia mégis csak van a jog stációin. Ott, ahol meg ez még sincs, jön a szellem(esség), ehelyütt pl. Bernard Shaw Politikai ÁBÉCÉJE, 213. oldal idézet: „És ha a hódítónak a fejébe száll a dicsőség és politikai erények helyett beteges tüneteket mutat föl (ez magától értetődő jelenség: a korlátlan hatalom biztosan öl, mint a ciánméreg), ebből csak baj és szerencsétlenség származhat.” Nos: az ok ez, az okozat pedig ennek néha vitriolos képe, megjelenítése. Ebben az összefüggésben a politikai korrektség nem más, mint a barbárság elutasítása. Mottó: ne a tükröt hibáztasd, ha benne ferde az orrod. Mindennek, azaz a jog alapelveinek, kardinális normáinak egyedi jogi ügyekben kisebb-nagyobb lecsapódása, esélye van, lehet, bár tényleg van 1,X,2 is a joggyakorlatban. Pl. a Fenekovács –Maczó ügy - szerintem - valójában jogsértést és elmarasztalást nem tett volna megállapíthatóvá, hiszen az inkriminált rajznak jogellenesnek és ártónak, bántónak egyaránt kell(ett volna) lennie.
Peremfeltételek, kiinduló pontok: Egyedi ügyeket szakmaközi eszmecsere keretében megoldani nem lehet. Axiómákat érdemes megadni, mely általánosan orientál, de nem óv meg nemtelen támadástól. Még a nagy elvek is felxibilisek, pl. a klasszikus mérve: a clear and present danger az uszítás ellenében a terrorizmus idején, talaján sokszor nem elég? elkésett volna. Alkotmányjog, hogy alapjogok ütköznek: egyfelől az emberi méltóság, a jóhírnév, a becsület védelmének, s a privacy joga, másfelől, vele szemben a kiterjedt vélemény-szabadság, főként a közszereplők nagyon tág körű bírálhatósága. Képletesen: e kettősség egy bot két vége, rendre középtájon volna az igazság. Más dolog a kisebbségek egyéni és kollektív védelme, ám ez sem jelenthet abszolút védelmet - mondjuk – a közbeszédben ősidők óta jelen lévő viccekkel szemben. Határ+zsinórmérce: a cél, mely a jogon belül már nem lehetne lealázó, megsemmisítő, indokolatlanul durva, tehát itt sem önmagában a m(et)ód a meghatározó, hanem a szándék, mely a kifogást kelti. Ide jönne még a messzire vezető „gyűlöletbeszéd”, amely a büntető jog ultima rációját képezi kivételesen a szólásszabadság főszabálya alól. Meg kell jegyezni, hogy az elvben standard és kötelező alkotmánybírósági értelmezés a tényleges egyedi bírósági gyakorlatba nem töretlenül megy át, van kollízió. Egyedi jogi ügynél pedig van 3 szint, sor: 1) Van-e jogcím rá, 2) bizonyítható-e a normasértés, illetve sikeres lehet-e a kimentés, 3)mi az értelme, a ter, mélysége, az esélye és a várható kihatása a jogi utas fellépésnek. Kit lehet perrel megfenyegetni?!
Módszerem: jó ideje nem végzek eseti jogi (képviseleti) munkát, itt és most sem teszem. Vázol(hat)om a legfőbb, többnyire standard kategóriákat, melyeket a vita során ráolvashatunk - honi! – történésekre. Túlmenne a kompetenciám határán, ha idegen országok jogi megoldásait kellene értelmezni; itt egy kivételt teszek: az európai, emberi jogi gondolkodásmódot favorizálom, elutasítom viszont az erőszakos, krudélis, jogi vallási filozófiát, pl. a sáriját. Vallom, hogy egy esetleges túlzó, érzékenységet sértő verbális „agresszió” nem válthatna ki tettleges, pusztító, megsemmisítő, ölést igazoló válaszreakciót: e kettő ui. nem ugyanaz a minőség. Arányosság: közjogi tétel!
Zömmel veretes jogmagyarázó idézetek jönnek: a közjog már csak ilyen. Így, a rendszerváltó alkotmány magyarázata, a maga tiszta formájában ezt adja:
Véleménynyilvánítási szabadság, sajtószabadság: Az 1989-es indokolás szerint; „Bárki gondolatainak, meggyőződésének megfelelően véleményt formálhat a külvilág történéseiről, és ennek megfelelő keretek között hangot is adhat. Külön is nevesített formája a véleménynyilvánításnak és az ehhez kapcsolódó jogoknak a sajtó szabadsága. A sajtó a közérdeklődés kielégítésének és a közvélemény alakításának jelentős eszköze, amelynek a társadalmi nyilvánosság révén kiemelkedő a szerepe a társadalmi ellenőrzés megvalósításában. Ezért külön alkotmányos védelemre szorul. A sajtó szabadsága egyúttal a cenzúra tilalmát is jelenti, de magában hordozza a vélemény kinyilvánításáért való felelősség vállalásának szükségességét is.” E politikai szabadságjogot többféleképpen jelölik meg az alkotmányokban; a szólás- és sajtószabadságot szokás a gondolatközlés, a véleménynyilvánítás, vagy a kifejezés szabadságának is nevezni. A modern korban sokan egész kommunikációs alapjog-családról beszélnek.. A véleménynyilvánítás szabadsága, a szólás- és sajtószabadság tipikusan első generációs politikai szabadságjog, amely a cenzúrával szemben született meg, s ott találjuk a polgári forradalmak valamennyi korabeli deklarációjában. Az írott sajtó megjelenésével együtt a sajtójog viszonylag korán, már a XIX. században kialakult. Az alkotmányok és a sajtótörvények tiltották az előzetes cenzúra minden formáját és szabályozták a sajtójog három nagy kérdéskörét: a sajtóigazgatást (a sajtórendészetet), a sajtófelelősséget és a sajtó-helyreigazítási eljárást. Az elektronikus sajtó megjelenése a XX. században tovább tágította a sajtójog határait, kialakult a médiajog.
A szólás- és sajtószabadság nem korlátlan alapjog. A véleménynyilvánítástól, a nyilvánosságtól megóvandó értékek és érdekek különbözőek. Ezen érdekek között szerepel az állam védelmének elve, pl. az államtitokkör, a nemzeti jelképek fokozott védelme, a hatóságok és hivatalos személyek, az igazságszolgáltatás védelme, a köznyugalom védelme. A véleményszabadsággal szemben védeni szokás egyes társadalmi közösségeket, csoportokat, kisebbségeket. A Büntető Törvénykönyv közösség elleni izgatás címet viselő tényállása (Btk. 269. §) szerint büntetendő a gyűlölködő beszéd, vagyis az, aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, illetve gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el. Korlátot jelent a szólás- és sajtószabadsággal szemben a személyiségvédelem egész polgári jogi és büntetőjogi eszközrendszere (pl. kártérítési, becsületsértési per indítható). Az Alkotmánybíróság számos határozatában értelmezte az Alkotmány 61. §-át. Az Alkotmánybíróság e szabadságjognak kitüntetett szerepet biztosított az alapjogok között, megemelte a véleménynyilvánítás szabadságának védelmi szintjét. A véleménynyilvánítási szabadság az alkotmánybírósági határozatok szerint több más alapjog anyajogaként fogható fel.
Az alábbiakban idézett alkotmánybírósági határozatrészletek önmagukért beszélnek. „Valamennyi alkotmányos alapjog tekintetében fontos kérdés, hogy azokat lehet-e és milyen feltételekkel megszorítani, korlátozni, kollíziójuk esetén milyen szempontok alapján kell a prioritást meghatározni. A véleménynyilvánítás, illetve az ebbe beletartozó sajtószabadság esetén ez a kérdés kiemelt jelentőséget kap, mivel ezen szabadságjogok a plurális, demokratikus társadalom alapvető értékei közé tartoznak. Éppen ezért, a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között, tulajdonképpen „anyajoga” többféle szabadságjognak az ún. „kommunikációs” alapjogoknak... A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a fentiek szerint nem csupán alapvető alanyi jog, hanem e jog objektív, intézményes oldalának elismerése egyben a közvélemény, mint alapvető politikai intézmény garantálását is jelenti. A szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe ugyan nem vezet arra, hogy ez a jog - az élethez, vagy az emberi méltósághoz való joghoz hasonlóan korlátozhatatlan lenne, de mindenképp azzal jár, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jognak valójában igen kevés joggal szemben kell csak engednie, azaz a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni. A vélemény szabadságával szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csak mögöttesen, valamely „intézmény” közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán valamely elvont érték önmagában a tárgya. (pl. köznyugalom)... A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt, annak érték- és igazságtartalmára való tekintet nélkül védi.” Megjegyzésem: e ponton talán és esetenként „túltolt biciklizést” is látni. Mert más az, ha valaki nem tudja, mert jóhiszemű, hogy állítása, (képi) megjelenítése felhorkantóan alaptalan, igaztalan, és megint más, hogyha rosszhiszemű, azaz tudottan hamis, galád, bármi áron ártó szándékú, úgy, hogy véleményének nincs köze a valósághoz. Ez tényállítások vitájában jogilag megragadható; ám minősítés, bírálat, megsemmisítő kritika esetén „tünékeny”; hibás egérutat adhat, sőt bátorítást is a szabadságjog eseti vagy üzemszerű megsértőinek. Kellene lenni egy határnak; a német AT 18. cikk szerinti visszaélés és jogelvesztés példájára.
„Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy nem ellentétes az Alkotmánnyal a hatóság vagy a hivatalos személy becsületének vagy jó hírnevének büntetőjogi védelme. A szabad véleménynyilvánításhoz való jog által védett, alkotmányosan nem büntethető véleménynyilvánítás köre azonban a közhatalmat gyakorló személyekkel, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve tágabb, mint más személyeknél....Megjegyzés: erre a többletre, tágabb bírálhatóságra, mint demokrácia-kontrollra nézve ma sincs kikristályosodott szempontsorozat.
A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. A véleménynyilvánítás szabadságának külső korlátai vannak csak; amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső korlátba nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül. Lásd ide az előbbi megjegyzésemet. Határtalanság, parttalanság=summum ius, summa iniuria.
Az Alkotmány a szabad kommunikációt - az egyéni magatartást és a társadalmi folyamatot - biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik a szabad véleménynyilvánítás alapjoga. Ebben a processzusban helye van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és sértőnek egyaránt. Különösen azért, mert maga a vélemény minősítése is e folyamat része... „Az Alkotmánybíróság megállapítja: a vizsgált esetben határozott különbséget kell tenni a véleménynyilvánítás szabadsága és a véleménynyilvánítás megjelenítésének formája, módja között. A véleménynyilvánítás szabadsága - alkotmányos alapjogként fokozott védelmet élvez, azt csak az emberi méltósághoz, a becsülethez és a jó hírnévhez való jogok védelme - mint külső korlátok korlátozhatják.”. Az Alkotmány megköveteli a rádió és televízió szabadságát az „államtól” és egyes társadalmi csoportoktól. Nem lehet tehát olyan jogosítványuk, amelyekkel a műsorkínálatot egyoldalúvá tehetik, vagy tartalmára meghatározó befolyást gyakorolhatnak. Ez a tilalom a közvetett befolyásolásra és a befolyásolás lehetőségére is vonatkozik. „Az állami szervektől” való szabadság követelménye - a műsorok tartalmát illetően - a törvényhozással és a kormánnyal szemben egyaránt fennáll. Mindkettő ki van téve a nyilvános kritikának és a társadalom azon keresztüli ellenőrzésének. Ezért egyiknek sem lehetnek eszközei a rádióban és a televízióban közzétett vélemények tartalmi befolyásolására. Az Országgyűlés meghatározó tartalmi befolyása a rádióban és a televízióban éppen úgy alkotmányellenes, mint a kormányé. Ugyanez vonatkozik az önkormányzatokra, a pártokra és más társadalmi szervezetekre, érdekképviseletekre és csoportokra is.
Megjegyzésem: a fentiek a közjogi fejlődés csaknem aranykorának számító 90-es évek elvei. Ide jön még egy, a karikatúránál nem adekvát, nem jelleghasonló, de amúgy kardinális személyiség-védelmi elv: a tény szent, a vélemény szabad. Evidensen egy személyiségvédelmi perben a valóság-bizonyításnak a tényállítások vonatkozásában van értelme és helye. Ugyanakkor, mindebben s a jelenlegi évszázadban, a megrendülést és félelmet hozó terrorcselekmények nyomán jelentkeztek olyan - a klasszikus személyiségvédelmen túlmenő, de alapjogi karakterű - törekvések, próbálkozások is, amelyek a liberális alkotmányosság elveit felvizeznék, aktuálpolitikával: korlátozással, átértékeléssel „kezelnék”.
Íme, egy friss példa:
Charlie Hebdóról írt és nem „je suis”
Schanda Balázs alkotmánybíró(jelölt): publikációiban elsősorban az állam és az egyház viszonyával, valamint a vallásos és nem vallásos állampolgárok jogi kapcsolatával is foglalkozott. Egy idei, blaszfémiáról szóló írásában például úgy fogalmaz: „A káromkodás, a blaszfémia verbális erőszak a hívő ember ellen, és hatásait tekintve ehhez hasonló megítélés alá esik a vallási tisztelet tárgyának képi meggyalázása is”. A Charlie Hebdo elleni párizsi támadások ihlette írásban arról is ír, hogy „nem lehet nem elítélni” az ellenük elkövetett terrorcselekményt, de „az áldozatok iránti kegyelet sem teszi mellékessé azt a körülményt, hogy a lap a véleménynyilvánítás szabadságát maga előtt tartva, anyagi érdekektől nem mentesen, rendőri védelmet élvezve, mások méltóságának legérzékenyebb vonatkozásain élcelődött”. Az egyházjogász szerint a sértő tartalmak korlátozása európai mércével nem jelentette volna a véleménynyilvánítási szabadság szükségtelen és aránytalan korlátozását. Schanda ugyan az öncenzúrát is elveti, mint megoldást, ugyanakkor úgy véli, az önkorlátozás nem a véleményszabadság ellen hat, ha mások tisztelete motiválja.
Megjegyzés: tényleg van ún. alapjogi teszt, mely mérceként dolgozik a szükségesség, arányosság, alkalmasság, elkerülhetetlenség és lényegi tartalom-védelem zsinórmértékével, helyesen. Más káposzta a visszalépős, ambivalens vélekedés, mint itt is: egyrészt-másrészt alapon, fő gondja, hogy rémséges és elfogadhatatlan egyedi kázusokra hozna generálisan korlátozó, e kettőt egy kalap alá vevő, a nyitott demokrácia módját visszanyeső általános normát, tilalmat, vészféket. Adekvát ez így?! És ha itt ez elmegy, akár csak preventív céllal is, rossz jövőt vizionálva másutt hasonló állami beavatkozás, szűkítés nem létjogosult?! Kérdés: 100 %-os időtlen és tuti válasz híján.
Muszáj e témakörben a humor mint metodika szerepéről is szólni: szerintem megengedően, kitáguló horizonttal. Mert egy dolog az, hogy pl. kampányban X és Y mit hord össze kölcsönösen egymásról, belelovalva magukat dermesztő mélységekbe. Más dolog volna viszont az élc, a humor, a gúny, a cikiző szemléltetés, mert a jó tréfa fele igaz, ergo 50 %-os mentség ab ovo volna. Dürrenmatt szerint a humor az egyedüli műfaj, amit korunk közönsége megérdemel. Tehát csakis a szélsőségesen, kellő ok nélkül, ártó céllal és módon közölt karikatúra lehetne jogsértő: pl. ha XY-t meztelenül, vagy részeg disznóként stb. jelenítik meg akkor és úgy, amikor és ahogyan ennek semmi köze a valósághoz, a személy dolgaihoz. A mérlegelésnél tehát mindezt illenék a közhatóságoknak is akceptálniuk.
Közjogászként nem az én asztalom a karikatúristák körében – elsősorban, de nem csak náluk, sem pusztán az internet révén - elharapózó lopás, azaz a plágium. Elvben nincs jogi különbség a rajzos és a másféle (pl. zenés, festészetbeli, etc.) jogtalan eltulajdonítás között. Fő különbség viszont a személyiség-védelem alapjaihoz képest, hogy míg az utóbbinál a jogellenesség és a sértő jelleg rendszerint együtt kell hogy fennálljon; a plágiumnál a lopás önmagában, objektíve jogsértő. A plágiumnál a jog szintén kétfelé ágazik el: van civiljogi és büntető alakzat. Fontos, közös szál, hogy a bizonyítás terhe, kockázata az általánostól eltérő: a jogvitában vélt sértő kap rendszerint esélyt a felelősség alóli kimentő bizonyításra. Tény: az internet, a facebook, etc. új kihívás a lopás terén (is), mert ha valaki nyilvánosságra apellálva csak úgy, simán feltesz valamit a netre, ő és mások is számolhatnak azzal, hogy az onnan tovább terjed: fair feltétel, hogy a forrást és az alkotót átvételkor tüntessék fel. A szerző megteheti, hogy feltételhez köti a további közlést, lehet anyagi feltétel és más is, mindazonáltal mivel e terület is a törvény védelme alatt áll, akár kiteszi a karikás R-betűt, akár nem, a jogi védelem elvben adott. A törv-védve itt inkább csak a későbbi vita bizonyítását egyszerűsíti le. A neten a plágiumról lényegi összefoglalóként ezt, ill. ennyit találtam: kommentár nélkül ide szerkesztem:
Plágium
A plágium idegen szerzői alkotás részben vagy egészben történő eltulajdonítása, bitorlása. Aki plágiumot követ el, arra mondják, hogy plagizál. Szerzői jogi védelem illeti meg az eredeti és egyéni irodalmi, tudományos és művészeti alkotásokat. A szerzőnek kizárólagos joga van a mű egészének vagy valamely azonosítható részének bármilyen felhasználására és minden egyes felhasználás engedélyezésére. A szerző engedélye szükséges a mű sajátos címének felhasználásához is. A szerzőt a mű felhasználására adott engedély fejében díjazás illeti meg.
Nem követ el plágiumot az, aki szabad felhasználás keretében használja fel az adott művet. Így nem plágium az, ha valaki a mű részletét – az átvevő mű jellege által indokolt terjedelemben – a forrás, valamint a szerző megnevezésével idézi. A szabad felhasználást nem lehet kiterjesztően értelmezni. Ezért plágiumnak nevezhető más szakdolgozatának szó szerinti vagy szó szerinti fordítású – az idézést meghaladó terjedelmű – átvétele, az eredeti szerző engedélye nélkül. Nem minősül plágiumnak egy ötlet, módszer vagy elgondolás átvétele, ha annak bemutatása eltér az eredeti műétől. Plágium esetén a szerző öt éven belül polgári pert kezdeményezhet. A Btk. csak a társadalomra veszélyes, haszonszerzés végett elkövetett plágiumot bünteti két év elévülési időn belül.
Megjegyzés: a korábbi és az új Ptk. gyakorlatilag ugyanúgy szabályozza a szellemi alkotásokhoz fűződő jogok védelmét, ergo e téren a bírósági gyakorlat is egységesnek, beálltnak mondható. Más kérdés, hogy a hazai joggyakorlat el-elsumákolt néhány köztudomású eset komplett végig vitelét.
Záró példaként: két, ellenséges politikai táborhoz tartozó alkotóművész vitatkozik a valódi közlési lehetőségekről, esélyekről és színvonalról. Az egyikük kifakad: -Te panaszkodsz, akkor mit szóljanak a tisztességes, elhivatott emberek?!
Budapest, 2016. november 22.
Halász Géza barátomtól nem csak meghívót, de házi feladatot is kaptam. Így az ő ajánlata: legyen vita "a jog és a humor kapcsolatáról" /nyilván annak összefüggéseiről, elveiről, határairól, dilemmáiról/. Mint írta: „Két érdekes kérdés izgatja mostanában a karikaturistákat. Az egyik, a fontosabb: meddig mehetünk el a humorban? Nem csak a Charlie Hebdo esetén, itthon is volt példa ellencsapásra, pl. Fenekovács Laci Maczó Ágnes karikatúrájáért háromszázezerre büntették a Hócipőt. A sajtószabadság érdekében védjük, vagy a gyűlöletkeltés miatt elítéljük a rasszista karikatúrákat? Meddig rasszista egy cigány-, vagy egy zsidó vicc? Mit jelent nálunk a "politikailag korrektség" fogalma? A Charlie Hebdo eset kapcsán Rogán komolyan azt nyilatkozta, hogy meg kell szabni a humor határait... A hatalom nem is annyira a kritikától, leginkább a nevetségességtől fél.
A másik inkább szerzői jogi kérdés: a lopás. Van, amikor bizonyítható, hogy arcokat, vagy ötleteket lopnak, van, amikor nem bizonyítható, hiszen ugyanaz az ötlet másnak is eszébe juthat. Pápai Gábor politikus portréit már lopta ismert, egykor jónevű karikaturista is, akitől éppen ezért vált meg a lapja. A 888 c. portál rajzolója viszont folyamatosan lop, nem csak portrékat, érdemes megnézni a karikaturista szakosztály honlapján a "Napi lopi" rovatot. Akár bizonyítható, akár nem, itthon még nem hallottunk ilyen ügyben perről. Talán túlságosan is piti ügy...?”
Bevezető
A kapott-vállalt feladat megtisztelő, egyben dermesztő is; főként, mert a felvetés a jog és a sajtómorál határain mozog, egy alapvetően frusztrált, értékeket gyakran romboló országban. Ott, ahol ráadásul a jogi utak sem mindig tiszták, sem ésszerűen, költségkímélően választhatók, és a siker reményében beüzemelhetők; okkal-ok nélkül van idegenkedés tőlük. Konklúzió: a szerzőnek, alkotónak joga van ehhez-ahhoz, de kockázata is; mert ma itt(hon) csaknem ugyanannyi kihívással kell számolnia, mint a normasértőnek. Zűrös-zavaros miliőben a jog sem kellően működik, noha jogtiprás, jogi kázus vagy krízis esetére jobbat, mást (pl. mediációt) ajánlani, megragadni kevés. Nincs itthon precedensjog, sem működőképes testületi önszabályozás és mediáció, sőt bevett-bevált „pozitív” jog(gyakorlat) sem; komp-ország ez. X ügy döntése alig(ha) olvasható rá Y esetre.
Ez a vitaindító összeállítás – persze – megmarad a jog sáncain belül: axióma ui. feltételezni, hogy elemi koherencia mégis csak van a jog stációin. Ott, ahol meg ez még sincs, jön a szellem(esség), ehelyütt pl. Bernard Shaw Politikai ÁBÉCÉJE, 213. oldal idézet: „És ha a hódítónak a fejébe száll a dicsőség és politikai erények helyett beteges tüneteket mutat föl (ez magától értetődő jelenség: a korlátlan hatalom biztosan öl, mint a ciánméreg), ebből csak baj és szerencsétlenség származhat.” Nos: az ok ez, az okozat pedig ennek néha vitriolos képe, megjelenítése. Ebben az összefüggésben a politikai korrektség nem más, mint a barbárság elutasítása. Mottó: ne a tükröt hibáztasd, ha benne ferde az orrod. Mindennek, azaz a jog alapelveinek, kardinális normáinak egyedi jogi ügyekben kisebb-nagyobb lecsapódása, esélye van, lehet, bár tényleg van 1,X,2 is a joggyakorlatban. Pl. a Fenekovács –Maczó ügy - szerintem - valójában jogsértést és elmarasztalást nem tett volna megállapíthatóvá, hiszen az inkriminált rajznak jogellenesnek és ártónak, bántónak egyaránt kell(ett volna) lennie.
Peremfeltételek, kiinduló pontok: Egyedi ügyeket szakmaközi eszmecsere keretében megoldani nem lehet. Axiómákat érdemes megadni, mely általánosan orientál, de nem óv meg nemtelen támadástól. Még a nagy elvek is felxibilisek, pl. a klasszikus mérve: a clear and present danger az uszítás ellenében a terrorizmus idején, talaján sokszor nem elég? elkésett volna. Alkotmányjog, hogy alapjogok ütköznek: egyfelől az emberi méltóság, a jóhírnév, a becsület védelmének, s a privacy joga, másfelől, vele szemben a kiterjedt vélemény-szabadság, főként a közszereplők nagyon tág körű bírálhatósága. Képletesen: e kettősség egy bot két vége, rendre középtájon volna az igazság. Más dolog a kisebbségek egyéni és kollektív védelme, ám ez sem jelenthet abszolút védelmet - mondjuk – a közbeszédben ősidők óta jelen lévő viccekkel szemben. Határ+zsinórmérce: a cél, mely a jogon belül már nem lehetne lealázó, megsemmisítő, indokolatlanul durva, tehát itt sem önmagában a m(et)ód a meghatározó, hanem a szándék, mely a kifogást kelti. Ide jönne még a messzire vezető „gyűlöletbeszéd”, amely a büntető jog ultima rációját képezi kivételesen a szólásszabadság főszabálya alól. Meg kell jegyezni, hogy az elvben standard és kötelező alkotmánybírósági értelmezés a tényleges egyedi bírósági gyakorlatba nem töretlenül megy át, van kollízió. Egyedi jogi ügynél pedig van 3 szint, sor: 1) Van-e jogcím rá, 2) bizonyítható-e a normasértés, illetve sikeres lehet-e a kimentés, 3)mi az értelme, a ter, mélysége, az esélye és a várható kihatása a jogi utas fellépésnek. Kit lehet perrel megfenyegetni?!
Módszerem: jó ideje nem végzek eseti jogi (képviseleti) munkát, itt és most sem teszem. Vázol(hat)om a legfőbb, többnyire standard kategóriákat, melyeket a vita során ráolvashatunk - honi! – történésekre. Túlmenne a kompetenciám határán, ha idegen országok jogi megoldásait kellene értelmezni; itt egy kivételt teszek: az európai, emberi jogi gondolkodásmódot favorizálom, elutasítom viszont az erőszakos, krudélis, jogi vallási filozófiát, pl. a sáriját. Vallom, hogy egy esetleges túlzó, érzékenységet sértő verbális „agresszió” nem válthatna ki tettleges, pusztító, megsemmisítő, ölést igazoló válaszreakciót: e kettő ui. nem ugyanaz a minőség. Arányosság: közjogi tétel!
Zömmel veretes jogmagyarázó idézetek jönnek: a közjog már csak ilyen. Így, a rendszerváltó alkotmány magyarázata, a maga tiszta formájában ezt adja:
Véleménynyilvánítási szabadság, sajtószabadság: Az 1989-es indokolás szerint; „Bárki gondolatainak, meggyőződésének megfelelően véleményt formálhat a külvilág történéseiről, és ennek megfelelő keretek között hangot is adhat. Külön is nevesített formája a véleménynyilvánításnak és az ehhez kapcsolódó jogoknak a sajtó szabadsága. A sajtó a közérdeklődés kielégítésének és a közvélemény alakításának jelentős eszköze, amelynek a társadalmi nyilvánosság révén kiemelkedő a szerepe a társadalmi ellenőrzés megvalósításában. Ezért külön alkotmányos védelemre szorul. A sajtó szabadsága egyúttal a cenzúra tilalmát is jelenti, de magában hordozza a vélemény kinyilvánításáért való felelősség vállalásának szükségességét is.” E politikai szabadságjogot többféleképpen jelölik meg az alkotmányokban; a szólás- és sajtószabadságot szokás a gondolatközlés, a véleménynyilvánítás, vagy a kifejezés szabadságának is nevezni. A modern korban sokan egész kommunikációs alapjog-családról beszélnek.. A véleménynyilvánítás szabadsága, a szólás- és sajtószabadság tipikusan első generációs politikai szabadságjog, amely a cenzúrával szemben született meg, s ott találjuk a polgári forradalmak valamennyi korabeli deklarációjában. Az írott sajtó megjelenésével együtt a sajtójog viszonylag korán, már a XIX. században kialakult. Az alkotmányok és a sajtótörvények tiltották az előzetes cenzúra minden formáját és szabályozták a sajtójog három nagy kérdéskörét: a sajtóigazgatást (a sajtórendészetet), a sajtófelelősséget és a sajtó-helyreigazítási eljárást. Az elektronikus sajtó megjelenése a XX. században tovább tágította a sajtójog határait, kialakult a médiajog.
A szólás- és sajtószabadság nem korlátlan alapjog. A véleménynyilvánítástól, a nyilvánosságtól megóvandó értékek és érdekek különbözőek. Ezen érdekek között szerepel az állam védelmének elve, pl. az államtitokkör, a nemzeti jelképek fokozott védelme, a hatóságok és hivatalos személyek, az igazságszolgáltatás védelme, a köznyugalom védelme. A véleményszabadsággal szemben védeni szokás egyes társadalmi közösségeket, csoportokat, kisebbségeket. A Büntető Törvénykönyv közösség elleni izgatás címet viselő tényállása (Btk. 269. §) szerint büntetendő a gyűlölködő beszéd, vagyis az, aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, illetve gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el. Korlátot jelent a szólás- és sajtószabadsággal szemben a személyiségvédelem egész polgári jogi és büntetőjogi eszközrendszere (pl. kártérítési, becsületsértési per indítható). Az Alkotmánybíróság számos határozatában értelmezte az Alkotmány 61. §-át. Az Alkotmánybíróság e szabadságjognak kitüntetett szerepet biztosított az alapjogok között, megemelte a véleménynyilvánítás szabadságának védelmi szintjét. A véleménynyilvánítási szabadság az alkotmánybírósági határozatok szerint több más alapjog anyajogaként fogható fel.
Az alábbiakban idézett alkotmánybírósági határozatrészletek önmagukért beszélnek. „Valamennyi alkotmányos alapjog tekintetében fontos kérdés, hogy azokat lehet-e és milyen feltételekkel megszorítani, korlátozni, kollíziójuk esetén milyen szempontok alapján kell a prioritást meghatározni. A véleménynyilvánítás, illetve az ebbe beletartozó sajtószabadság esetén ez a kérdés kiemelt jelentőséget kap, mivel ezen szabadságjogok a plurális, demokratikus társadalom alapvető értékei közé tartoznak. Éppen ezért, a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között, tulajdonképpen „anyajoga” többféle szabadságjognak az ún. „kommunikációs” alapjogoknak... A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a fentiek szerint nem csupán alapvető alanyi jog, hanem e jog objektív, intézményes oldalának elismerése egyben a közvélemény, mint alapvető politikai intézmény garantálását is jelenti. A szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe ugyan nem vezet arra, hogy ez a jog - az élethez, vagy az emberi méltósághoz való joghoz hasonlóan korlátozhatatlan lenne, de mindenképp azzal jár, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jognak valójában igen kevés joggal szemben kell csak engednie, azaz a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni. A vélemény szabadságával szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csak mögöttesen, valamely „intézmény” közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán valamely elvont érték önmagában a tárgya. (pl. köznyugalom)... A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt, annak érték- és igazságtartalmára való tekintet nélkül védi.” Megjegyzésem: e ponton talán és esetenként „túltolt biciklizést” is látni. Mert más az, ha valaki nem tudja, mert jóhiszemű, hogy állítása, (képi) megjelenítése felhorkantóan alaptalan, igaztalan, és megint más, hogyha rosszhiszemű, azaz tudottan hamis, galád, bármi áron ártó szándékú, úgy, hogy véleményének nincs köze a valósághoz. Ez tényállítások vitájában jogilag megragadható; ám minősítés, bírálat, megsemmisítő kritika esetén „tünékeny”; hibás egérutat adhat, sőt bátorítást is a szabadságjog eseti vagy üzemszerű megsértőinek. Kellene lenni egy határnak; a német AT 18. cikk szerinti visszaélés és jogelvesztés példájára.
„Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy nem ellentétes az Alkotmánnyal a hatóság vagy a hivatalos személy becsületének vagy jó hírnevének büntetőjogi védelme. A szabad véleménynyilvánításhoz való jog által védett, alkotmányosan nem büntethető véleménynyilvánítás köre azonban a közhatalmat gyakorló személyekkel, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve tágabb, mint más személyeknél....Megjegyzés: erre a többletre, tágabb bírálhatóságra, mint demokrácia-kontrollra nézve ma sincs kikristályosodott szempontsorozat.
A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. A véleménynyilvánítás szabadságának külső korlátai vannak csak; amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső korlátba nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül. Lásd ide az előbbi megjegyzésemet. Határtalanság, parttalanság=summum ius, summa iniuria.
Az Alkotmány a szabad kommunikációt - az egyéni magatartást és a társadalmi folyamatot - biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik a szabad véleménynyilvánítás alapjoga. Ebben a processzusban helye van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és sértőnek egyaránt. Különösen azért, mert maga a vélemény minősítése is e folyamat része... „Az Alkotmánybíróság megállapítja: a vizsgált esetben határozott különbséget kell tenni a véleménynyilvánítás szabadsága és a véleménynyilvánítás megjelenítésének formája, módja között. A véleménynyilvánítás szabadsága - alkotmányos alapjogként fokozott védelmet élvez, azt csak az emberi méltósághoz, a becsülethez és a jó hírnévhez való jogok védelme - mint külső korlátok korlátozhatják.”. Az Alkotmány megköveteli a rádió és televízió szabadságát az „államtól” és egyes társadalmi csoportoktól. Nem lehet tehát olyan jogosítványuk, amelyekkel a műsorkínálatot egyoldalúvá tehetik, vagy tartalmára meghatározó befolyást gyakorolhatnak. Ez a tilalom a közvetett befolyásolásra és a befolyásolás lehetőségére is vonatkozik. „Az állami szervektől” való szabadság követelménye - a műsorok tartalmát illetően - a törvényhozással és a kormánnyal szemben egyaránt fennáll. Mindkettő ki van téve a nyilvános kritikának és a társadalom azon keresztüli ellenőrzésének. Ezért egyiknek sem lehetnek eszközei a rádióban és a televízióban közzétett vélemények tartalmi befolyásolására. Az Országgyűlés meghatározó tartalmi befolyása a rádióban és a televízióban éppen úgy alkotmányellenes, mint a kormányé. Ugyanez vonatkozik az önkormányzatokra, a pártokra és más társadalmi szervezetekre, érdekképviseletekre és csoportokra is.
Megjegyzésem: a fentiek a közjogi fejlődés csaknem aranykorának számító 90-es évek elvei. Ide jön még egy, a karikatúránál nem adekvát, nem jelleghasonló, de amúgy kardinális személyiség-védelmi elv: a tény szent, a vélemény szabad. Evidensen egy személyiségvédelmi perben a valóság-bizonyításnak a tényállítások vonatkozásában van értelme és helye. Ugyanakkor, mindebben s a jelenlegi évszázadban, a megrendülést és félelmet hozó terrorcselekmények nyomán jelentkeztek olyan - a klasszikus személyiségvédelmen túlmenő, de alapjogi karakterű - törekvések, próbálkozások is, amelyek a liberális alkotmányosság elveit felvizeznék, aktuálpolitikával: korlátozással, átértékeléssel „kezelnék”.
Íme, egy friss példa:
Charlie Hebdóról írt és nem „je suis”
Schanda Balázs alkotmánybíró(jelölt): publikációiban elsősorban az állam és az egyház viszonyával, valamint a vallásos és nem vallásos állampolgárok jogi kapcsolatával is foglalkozott. Egy idei, blaszfémiáról szóló írásában például úgy fogalmaz: „A káromkodás, a blaszfémia verbális erőszak a hívő ember ellen, és hatásait tekintve ehhez hasonló megítélés alá esik a vallási tisztelet tárgyának képi meggyalázása is”. A Charlie Hebdo elleni párizsi támadások ihlette írásban arról is ír, hogy „nem lehet nem elítélni” az ellenük elkövetett terrorcselekményt, de „az áldozatok iránti kegyelet sem teszi mellékessé azt a körülményt, hogy a lap a véleménynyilvánítás szabadságát maga előtt tartva, anyagi érdekektől nem mentesen, rendőri védelmet élvezve, mások méltóságának legérzékenyebb vonatkozásain élcelődött”. Az egyházjogász szerint a sértő tartalmak korlátozása európai mércével nem jelentette volna a véleménynyilvánítási szabadság szükségtelen és aránytalan korlátozását. Schanda ugyan az öncenzúrát is elveti, mint megoldást, ugyanakkor úgy véli, az önkorlátozás nem a véleményszabadság ellen hat, ha mások tisztelete motiválja.
Megjegyzés: tényleg van ún. alapjogi teszt, mely mérceként dolgozik a szükségesség, arányosság, alkalmasság, elkerülhetetlenség és lényegi tartalom-védelem zsinórmértékével, helyesen. Más káposzta a visszalépős, ambivalens vélekedés, mint itt is: egyrészt-másrészt alapon, fő gondja, hogy rémséges és elfogadhatatlan egyedi kázusokra hozna generálisan korlátozó, e kettőt egy kalap alá vevő, a nyitott demokrácia módját visszanyeső általános normát, tilalmat, vészféket. Adekvát ez így?! És ha itt ez elmegy, akár csak preventív céllal is, rossz jövőt vizionálva másutt hasonló állami beavatkozás, szűkítés nem létjogosult?! Kérdés: 100 %-os időtlen és tuti válasz híján.
Muszáj e témakörben a humor mint metodika szerepéről is szólni: szerintem megengedően, kitáguló horizonttal. Mert egy dolog az, hogy pl. kampányban X és Y mit hord össze kölcsönösen egymásról, belelovalva magukat dermesztő mélységekbe. Más dolog volna viszont az élc, a humor, a gúny, a cikiző szemléltetés, mert a jó tréfa fele igaz, ergo 50 %-os mentség ab ovo volna. Dürrenmatt szerint a humor az egyedüli műfaj, amit korunk közönsége megérdemel. Tehát csakis a szélsőségesen, kellő ok nélkül, ártó céllal és módon közölt karikatúra lehetne jogsértő: pl. ha XY-t meztelenül, vagy részeg disznóként stb. jelenítik meg akkor és úgy, amikor és ahogyan ennek semmi köze a valósághoz, a személy dolgaihoz. A mérlegelésnél tehát mindezt illenék a közhatóságoknak is akceptálniuk.
Közjogászként nem az én asztalom a karikatúristák körében – elsősorban, de nem csak náluk, sem pusztán az internet révén - elharapózó lopás, azaz a plágium. Elvben nincs jogi különbség a rajzos és a másféle (pl. zenés, festészetbeli, etc.) jogtalan eltulajdonítás között. Fő különbség viszont a személyiség-védelem alapjaihoz képest, hogy míg az utóbbinál a jogellenesség és a sértő jelleg rendszerint együtt kell hogy fennálljon; a plágiumnál a lopás önmagában, objektíve jogsértő. A plágiumnál a jog szintén kétfelé ágazik el: van civiljogi és büntető alakzat. Fontos, közös szál, hogy a bizonyítás terhe, kockázata az általánostól eltérő: a jogvitában vélt sértő kap rendszerint esélyt a felelősség alóli kimentő bizonyításra. Tény: az internet, a facebook, etc. új kihívás a lopás terén (is), mert ha valaki nyilvánosságra apellálva csak úgy, simán feltesz valamit a netre, ő és mások is számolhatnak azzal, hogy az onnan tovább terjed: fair feltétel, hogy a forrást és az alkotót átvételkor tüntessék fel. A szerző megteheti, hogy feltételhez köti a további közlést, lehet anyagi feltétel és más is, mindazonáltal mivel e terület is a törvény védelme alatt áll, akár kiteszi a karikás R-betűt, akár nem, a jogi védelem elvben adott. A törv-védve itt inkább csak a későbbi vita bizonyítását egyszerűsíti le. A neten a plágiumról lényegi összefoglalóként ezt, ill. ennyit találtam: kommentár nélkül ide szerkesztem:
Plágium
A plágium idegen szerzői alkotás részben vagy egészben történő eltulajdonítása, bitorlása. Aki plágiumot követ el, arra mondják, hogy plagizál. Szerzői jogi védelem illeti meg az eredeti és egyéni irodalmi, tudományos és művészeti alkotásokat. A szerzőnek kizárólagos joga van a mű egészének vagy valamely azonosítható részének bármilyen felhasználására és minden egyes felhasználás engedélyezésére. A szerző engedélye szükséges a mű sajátos címének felhasználásához is. A szerzőt a mű felhasználására adott engedély fejében díjazás illeti meg.
Nem követ el plágiumot az, aki szabad felhasználás keretében használja fel az adott művet. Így nem plágium az, ha valaki a mű részletét – az átvevő mű jellege által indokolt terjedelemben – a forrás, valamint a szerző megnevezésével idézi. A szabad felhasználást nem lehet kiterjesztően értelmezni. Ezért plágiumnak nevezhető más szakdolgozatának szó szerinti vagy szó szerinti fordítású – az idézést meghaladó terjedelmű – átvétele, az eredeti szerző engedélye nélkül. Nem minősül plágiumnak egy ötlet, módszer vagy elgondolás átvétele, ha annak bemutatása eltér az eredeti műétől. Plágium esetén a szerző öt éven belül polgári pert kezdeményezhet. A Btk. csak a társadalomra veszélyes, haszonszerzés végett elkövetett plágiumot bünteti két év elévülési időn belül.
Megjegyzés: a korábbi és az új Ptk. gyakorlatilag ugyanúgy szabályozza a szellemi alkotásokhoz fűződő jogok védelmét, ergo e téren a bírósági gyakorlat is egységesnek, beálltnak mondható. Más kérdés, hogy a hazai joggyakorlat el-elsumákolt néhány köztudomású eset komplett végig vitelét.
Záró példaként: két, ellenséges politikai táborhoz tartozó alkotóművész vitatkozik a valódi közlési lehetőségekről, esélyekről és színvonalról. Az egyikük kifakad: -Te panaszkodsz, akkor mit szóljanak a tisztességes, elhivatott emberek?!
Budapest, 2016. november 22.
