Halász Géza: Cartoonszabadság
2018. március 5. MÚOSZ székház
2018. április 27. Fehérvárcsurgó
Az elhangzott előadást, az időtúllépés és a vita alapján kissé át kellett alakítani és lerövidíteni.
Ez az átdolgozott szöveg hangzik el április 27-én, a fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyban rendezésre kerülő "
"Milyen média, milyen társadalomnak" c. nemzetközi konferencián.
Az előadás közben kb. 40-50 karikatúrából álló slide-show, a falakon pedig kiállítás lesz a szakosztály tagjainak munkáiból.
2018. április 27. Fehérvárcsurgó
Az elhangzott előadást, az időtúllépés és a vita alapján kissé át kellett alakítani és lerövidíteni.
Ez az átdolgozott szöveg hangzik el április 27-én, a fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyban rendezésre kerülő "
"Milyen média, milyen társadalomnak" c. nemzetközi konferencián.
Az előadás közben kb. 40-50 karikatúrából álló slide-show, a falakon pedig kiállítás lesz a szakosztály tagjainak munkáiból.
Szerényi Gábor rajza
Az utóbbi években, a Dániában és Párizsban, karikaturisták ellen elkövetett merényletekről szóló híradásokban, vitákban előtérbe került a karikaturisták felelősségének a kérdése is. És persze nem csak dánokról, nem csak a Charlie Hebdo-ról van szó, hanem a hatalom és a gúny, a szatíra kérdéséről is. És persze az emberi jogokról és a szólás szabadságáról.
A magyar sajtóban nagyon kevés, nagyjából 15-20 karikaturista publikál rendszeresen, elférnénk egy kisebb lap (mondjuk a Charlie Hebdo) szerkesztőségében is, bár bejárni sem kell, hiszen egyetlen karikaturistát sem foglalkoztatnak belső munkatársként, fizetett alkalmazottként. Karikatúrából tudtommal az a három rajzoló tud megélni, akiknek naponta jelenik meg egy-egy napi aktuális rajza a Magyar Nemzetben, a Népszavában, vagy az Index internetes portálon. (Amikor egy hónapja ezt a szöveget irtam, még volt Magyar Nemzet. Marabu, aki szerintem a legjobb magyar karikaturista, és naponta rajzolta meg borsos véleményét fontos társadalmi problémákról, jelenleg munkanélküli. Rajta kívül két kitűnő karikaturista munkája szűnt meg a heti mellékletben.) A MÚOSZ karikaturista szakosztályaiban (mert kettő is van) mintegy negyven, és szakosztályon kívül is még körülbelül húsz olyan grafikus van, aki karikaturistának vallja magát. Van, aki ismert, neves karikaturista volt, de már visszavonult, vagy csak az íróasztal fiókjának alkot, van, aki inkább kiállításokat rendez, van, aki keresztrejtvény újságokba rajzol apró vicceket – mert a hazai sajtónak kicsi a befogadóképessége a grafikus humorra. Az itt rendezett kis tárlaton a kiállítóknak éppen a fele már nem publikál a sajtóban. A magyar karikaturisták átlagéletkora 60 év körül van, többségben a rendszerváltás nemzedéke vagyunk, akik még a szocialista világban szocializálódtunk. Csak remélni lehet, hogy nem hal ki velünk Magyarországon ez a nagy múltú és értékes műfaj.
Néha mi magunk is megtapasztalhattuk, hogy a humor és a hatalom nem tisztelik egymást. Csakhogy a hatalomnak mindig megvoltak az eszközei azok ellen, akik a hatalom nevetséges vonásaira, tetteire hívták fel a figyelmet. Mert a hatalom számára az egyik legrosszabb dolog: nevetségessé válni.
Napóleonról írták, hogy rettegett a gúnytól. A Napkirály sem volt vevő Moliere iróniájára, Bulgakov pedig Sztálint is célba vevő humora miatt vált kegyvesztetté. Nagy Endre kabaréját is bezáratták egy Horthyt gúnyoló dalocskájáért.
A magyar sajtóban nagyon kevés, nagyjából 15-20 karikaturista publikál rendszeresen, elférnénk egy kisebb lap (mondjuk a Charlie Hebdo) szerkesztőségében is, bár bejárni sem kell, hiszen egyetlen karikaturistát sem foglalkoztatnak belső munkatársként, fizetett alkalmazottként. Karikatúrából tudtommal az a három rajzoló tud megélni, akiknek naponta jelenik meg egy-egy napi aktuális rajza a Magyar Nemzetben, a Népszavában, vagy az Index internetes portálon. (Amikor egy hónapja ezt a szöveget irtam, még volt Magyar Nemzet. Marabu, aki szerintem a legjobb magyar karikaturista, és naponta rajzolta meg borsos véleményét fontos társadalmi problémákról, jelenleg munkanélküli. Rajta kívül két kitűnő karikaturista munkája szűnt meg a heti mellékletben.) A MÚOSZ karikaturista szakosztályaiban (mert kettő is van) mintegy negyven, és szakosztályon kívül is még körülbelül húsz olyan grafikus van, aki karikaturistának vallja magát. Van, aki ismert, neves karikaturista volt, de már visszavonult, vagy csak az íróasztal fiókjának alkot, van, aki inkább kiállításokat rendez, van, aki keresztrejtvény újságokba rajzol apró vicceket – mert a hazai sajtónak kicsi a befogadóképessége a grafikus humorra. Az itt rendezett kis tárlaton a kiállítóknak éppen a fele már nem publikál a sajtóban. A magyar karikaturisták átlagéletkora 60 év körül van, többségben a rendszerváltás nemzedéke vagyunk, akik még a szocialista világban szocializálódtunk. Csak remélni lehet, hogy nem hal ki velünk Magyarországon ez a nagy múltú és értékes műfaj.
Néha mi magunk is megtapasztalhattuk, hogy a humor és a hatalom nem tisztelik egymást. Csakhogy a hatalomnak mindig megvoltak az eszközei azok ellen, akik a hatalom nevetséges vonásaira, tetteire hívták fel a figyelmet. Mert a hatalom számára az egyik legrosszabb dolog: nevetségessé válni.
Napóleonról írták, hogy rettegett a gúnytól. A Napkirály sem volt vevő Moliere iróniájára, Bulgakov pedig Sztálint is célba vevő humora miatt vált kegyvesztetté. Nagy Endre kabaréját is bezáratták egy Horthyt gúnyoló dalocskájáért.
Pusztai Pál rajza
A „népi demokráciában” is féltek a humoristáktól, ezért inkább megszelídítették őket (már akit tudtak). A Ludas Matyinak, a szocialista idők egyetlen szatirikus lapjának egyik feladata az volt, hogy megnyugtassa olvasóit: vannak még problémák, elvtársak, de odafönn dolgoznak rajta. Tudunk apró-cseprő gondjaitokról, és jól kifigurázzuk a nép ellenségeit, akik a gondjaitokat okozzák. A másik feladatot, az imperializmus elleni harcot, többek között olyan operetthősök teljesítették, mint Iván és Joe, a vicces kedvű és barátságos szovjet, és a bánatos amerikai katona. Ezen kívül pedig legyen sok jó vicc, hadd legyen a magyar népnek mindig jó kedve! A nevetés feloldja a fölösleges feszültségeket! (Érdekes: a rendszerváltás előtti időkben feloldani akarták a feszültséget, most pedig inkább gerjesztik. Ehhez pedig nem kell karikaturista!)
Császár Tamás, a Ludas Matyi egykori rajzolója, akit politikai ellenállása miatt rúgtak ki, Mesterkurzusában azt írja: „Az a néhány értelmesebb és igényesebb szatirikus rajz, ami a honi sajtóban megjelenhetett – és amely a valóságot, ha csak közvetve is, és ha nem is torzabbnak, de legalább olyannak ábrázolta, amilyen volt, és nem bájosabbnak –, beleveszett a bornírt és igénytelen sajtókarikatúrák tömegébe.”
Egyszer valaki egy karikatúra kiállítás megnyitóján azt mondta, hogy a karikaturista olyan, mint az udvari bolond, aki őszintén kritizálhatja meg a királyt. Ha jól tudom, Kaján Tibor volt, aki erre azt felelte, hogy a bolond-jelzőt vállalom, de az udvarit kikérem magamnak.
A sajtóban közölt karikatúráknak a szerkesztő különböző szerepet szánhat. Nem mindegy ugyanis, hogy a karikatúrát grafikus publicisztikának kezelik, vagy helykitöltőnek, színesítőnek. Vannak lapok, melyek a közéleti karikatúrát legalább olyan fontosnak tartják, mint a vezércikket, sőt, talán fontosabbnak is, mivel egy ránézésre is elérheti azt az érzelmi hatást, amit írásban csak hosszabb olvasási idő alatt lehet elérni. Ilyen lapból Magyarországon (is) kevés van, és nagyon ritkán. Ha nem is címlapon, de néha van a laptükörben kiemelt, esetleg állandó helye a fajsúlyosabb karikatúráknak.
A politikai lapokon kívül van egy-két vicclap, és keresztrejtvény magazin, melyekben a rajzok a legritkább esetben szólnak politikáról. Az utóbbi évben indult újra a Hahota magazin, kifejezetten politikamentes, csak szórakoztató céllal. Állandó karikaturistája egyik lapnak sincs, többnyire másodközléseket, nagyon olcsón megszerezhető, vagy ingyen ollózható karikatúrákat közölnek.
Császár Tamás, a Ludas Matyi egykori rajzolója, akit politikai ellenállása miatt rúgtak ki, Mesterkurzusában azt írja: „Az a néhány értelmesebb és igényesebb szatirikus rajz, ami a honi sajtóban megjelenhetett – és amely a valóságot, ha csak közvetve is, és ha nem is torzabbnak, de legalább olyannak ábrázolta, amilyen volt, és nem bájosabbnak –, beleveszett a bornírt és igénytelen sajtókarikatúrák tömegébe.”
Egyszer valaki egy karikatúra kiállítás megnyitóján azt mondta, hogy a karikaturista olyan, mint az udvari bolond, aki őszintén kritizálhatja meg a királyt. Ha jól tudom, Kaján Tibor volt, aki erre azt felelte, hogy a bolond-jelzőt vállalom, de az udvarit kikérem magamnak.
A sajtóban közölt karikatúráknak a szerkesztő különböző szerepet szánhat. Nem mindegy ugyanis, hogy a karikatúrát grafikus publicisztikának kezelik, vagy helykitöltőnek, színesítőnek. Vannak lapok, melyek a közéleti karikatúrát legalább olyan fontosnak tartják, mint a vezércikket, sőt, talán fontosabbnak is, mivel egy ránézésre is elérheti azt az érzelmi hatást, amit írásban csak hosszabb olvasási idő alatt lehet elérni. Ilyen lapból Magyarországon (is) kevés van, és nagyon ritkán. Ha nem is címlapon, de néha van a laptükörben kiemelt, esetleg állandó helye a fajsúlyosabb karikatúráknak.
A politikai lapokon kívül van egy-két vicclap, és keresztrejtvény magazin, melyekben a rajzok a legritkább esetben szólnak politikáról. Az utóbbi évben indult újra a Hahota magazin, kifejezetten politikamentes, csak szórakoztató céllal. Állandó karikaturistája egyik lapnak sincs, többnyire másodközléseket, nagyon olcsón megszerezhető, vagy ingyen ollózható karikatúrákat közölnek.
Az internet térhódításával előtérbe került a közösségi média. Ennek legfőbb jellemzője az interaktivitás. A közösségi médiában az olvasó egyúttal szerző is lehet, hozzászóló, vitapartner és még karikaturista is.
Sokan úgy hiszik, hogy az interneten mindent szabad. Még a 888 c. kormánypárti internetes portál rajzolója is, aki egy plagizátor: rendszeresen külföldi lapokból lopott karikatúrákat rajzol át, vagy portrékarikatúrákat lop el, hogy saját neve alatt „honosítsa” az idegen rajzok poénjait.
A legelterjedtebb, új, karikatúrának tekinthető forma a mém. A gén fogalmához hasonlóan az átöröklésről szól, de nem biológiai, hanem kulturális értelemben (memória + gén). A mémek esetében tehát kulturális evolúcióról, illetve kulturális mutációról van szó. A köznyelvben megjelent mém kifejezés a közösségi oldalakon a vicces, képes, gyakran politikai beszólásokat, mobiltelefonos, vagy photoshopos átdolgozásokat jelöli meg.
Nem véletlen, hogy az internet világa éppen ezt az irányzatot, a mémek mutációját hozta divatba. A grafikus szoftverek használatához nem szükséges grafikus képzettség, csattanót pedig egyszerű egy szövegbuborékban, az internetről letöltött Mona Lisa, Chuck Norris, vagy Lenin kép szájába ültetni. Van szoftver, mellyel magunk is készíthetünk nagyanyánk korabeli falvédőket, és van egy másik, amely segítségével a Bayeux-i kárpit középkori harcosai között helyezhetjük el kódex-betűkkel írt üzeneteinket. A gif-animációk olyan mémek, melyek már nem állóképek, de még nem rajzfilmek. Pár másodpercesek, pár mozdulatból állnak, és végtelenítve ismétlődnek. Ezek a mémek már az internet korszak új típusú karikatúrái, melyek az internetes portálokon is gyakran feltűnnek.(Az én karikatúráim nagy része is mém-mutáció.)
Nem csak a politikai, hanem a vicces, vagy gag kategóriában is elmondhatjuk, hogy a karikaturista beleszól a közügyekbe, elsősorban azzal, hogy amit rajzol, az viselkedésünkről, döntéseinkről szól, azt figurázza ki. Azt üzeni a vicc által, hogy ha ilyen vagy olyan vagy, akkor nevetségessé teszed magad. Tehát tereli a viselkedésünket a nevetségestől egyfajta elképzelt ideális felé. A bennünk lévő kisebb-nagyobb hibák, döntéseink, cselekedeteink nevetségességét mutatja fel. A rendszerváltás előtti időkben a karikaturista, ha a hazai politikát nem is kritizálhatta, a rossz emberi tulajdonságokat, a kispolgári életvitelt annál inkább.
Sokan úgy hiszik, hogy az interneten mindent szabad. Még a 888 c. kormánypárti internetes portál rajzolója is, aki egy plagizátor: rendszeresen külföldi lapokból lopott karikatúrákat rajzol át, vagy portrékarikatúrákat lop el, hogy saját neve alatt „honosítsa” az idegen rajzok poénjait.
A legelterjedtebb, új, karikatúrának tekinthető forma a mém. A gén fogalmához hasonlóan az átöröklésről szól, de nem biológiai, hanem kulturális értelemben (memória + gén). A mémek esetében tehát kulturális evolúcióról, illetve kulturális mutációról van szó. A köznyelvben megjelent mém kifejezés a közösségi oldalakon a vicces, képes, gyakran politikai beszólásokat, mobiltelefonos, vagy photoshopos átdolgozásokat jelöli meg.
Nem véletlen, hogy az internet világa éppen ezt az irányzatot, a mémek mutációját hozta divatba. A grafikus szoftverek használatához nem szükséges grafikus képzettség, csattanót pedig egyszerű egy szövegbuborékban, az internetről letöltött Mona Lisa, Chuck Norris, vagy Lenin kép szájába ültetni. Van szoftver, mellyel magunk is készíthetünk nagyanyánk korabeli falvédőket, és van egy másik, amely segítségével a Bayeux-i kárpit középkori harcosai között helyezhetjük el kódex-betűkkel írt üzeneteinket. A gif-animációk olyan mémek, melyek már nem állóképek, de még nem rajzfilmek. Pár másodpercesek, pár mozdulatból állnak, és végtelenítve ismétlődnek. Ezek a mémek már az internet korszak új típusú karikatúrái, melyek az internetes portálokon is gyakran feltűnnek.(Az én karikatúráim nagy része is mém-mutáció.)
Nem csak a politikai, hanem a vicces, vagy gag kategóriában is elmondhatjuk, hogy a karikaturista beleszól a közügyekbe, elsősorban azzal, hogy amit rajzol, az viselkedésünkről, döntéseinkről szól, azt figurázza ki. Azt üzeni a vicc által, hogy ha ilyen vagy olyan vagy, akkor nevetségessé teszed magad. Tehát tereli a viselkedésünket a nevetségestől egyfajta elképzelt ideális felé. A bennünk lévő kisebb-nagyobb hibák, döntéseink, cselekedeteink nevetségességét mutatja fel. A rendszerváltás előtti időkben a karikaturista, ha a hazai politikát nem is kritizálhatta, a rossz emberi tulajdonságokat, a kispolgári életvitelt annál inkább.
Bojcsuk Iván karikatúrája
Meg kell különböztetnünk a karikatúrát az agitprop viccektől. A propaganda elsősorban nevetségessé tesz, kinevettet, és a gúnyt sokszor nem létező kitalált tulajdonságokra, cselekedetekre irányítja, az ellenfél lejáratására használja. Az igazi karikatúra nem csúsztat, nem hazudik. Gyakran idézik Karinthy mondását, hogy „humorban nem ismerek tréfát”. Én Karinthynak egy másik, ritkábban idézett igazságát emelném ki: "Álhumor: nevetségessé tenni a dolgokat. Igazi: megtalálni a nevetségest." Hofi Géza mondta egy műsorában: Tudjátok, az a röhej, hogy azt hiszik, hogy viccelek!
Úgy gondolom, hogy ez a tisztesség a karikaturista felelősségének alapkérdése.
A karikatúra megértése általában az olvasóra van bízva, de bármennyire furcsa, sokszor magán a rajzolón is múlik. A rosszul megrajzolt, sok részlet közt elbújtatott lényeg nem segíti a megértést.
Úgy gondolom, hogy ez a tisztesség a karikaturista felelősségének alapkérdése.
A karikatúra megértése általában az olvasóra van bízva, de bármennyire furcsa, sokszor magán a rajzolón is múlik. A rosszul megrajzolt, sok részlet közt elbújtatott lényeg nem segíti a megértést.
|
Van, hogy a véletlen is rásegít, hogy a karikatúra új jelentést (is) kapjon. Egyszer egy hatalmas labda körül tébláboló apró focistákat rajzoltam, ami úgy általában magyar fociról (sőt, még elvontabb dolgokról) szólt volna, és egyszerre konkrét lett, mert épp azon a héten, amikor a rajz megjelent, avattak nagy csinnadrattával egy új stadiont…
Kellemetlen, és ez is felveti a karikaturista felelősségét, hogy vajon jól fogalmazott-e, amikor félreértik a karikatúra üzenetét. Szöveges rajzoknál többször láttam olyat, hogy a két ellentétes oldalon álló politikai vezető párbeszédét „közvetítő” rajzból nem derül ki, hogy melyik politikushoz melyik mondat tartozik. Mindkét politikai oldal szimpatizánsa a magának megfelelőt választhatta. |
Halász Géza karikatúrája
|
Halász Géza karikatúrája
Egy, a szélsőséges nacionalizmust gúnyoló karikatúrám kapcsán keresett meg egy hazafias zenéiről ismert zenész, hogy gratuláljon, és hogy fölkérjen egy lemezborító tervezésére is ebben a szellemben. Nem vette észre a karikatúrában a gúnyt, vagyis éppen ellenkező értelmet, honfiúi bátorságot látott az idegen bolygó betolakodói ellen magányosan, egy szál karddal harcoló, porcelán Hadik-huszár figurában. Egyébként emlékszünk még? A rendszerváltás első évtizedében Lányi Zsolt, honvédelmi államtitkár ezt találta mondani: „A magyar katona egy szál szuronnyal többet ér, mint egy amerikai katona ötezer rakétával". Ezt mondta. (Hát kell ide karikatúra?)
Legrosszabb, amikor politikai számításból, esetleg gyűlöletből félremagyarázzák rajzainkat. A Magyar Időkben nemrég megjelent – megjelenhetett – egy cikk Pápai Gábor karikatúrája ellen, amit a Népszavában publikált, mégpedig vallásgyalázással vádolták a neves karikaturistát. Ez persze akár vitacikk is lehetett volna megfelelő hangnemben, ám történelmi példák vannak arra a közelmúltból, hogy mi történik, ha a párt központi lapja valakit kipécéz… A Charlie Hebdo után már volt nálunk is olyan politikusi vélemény, hogy törvényi határokat kellene szabni a humornak. Vagy lehet, hogy nem kell a humor határait központilag szabályozni, elég, ha csak egy kicsit félelemben tartanak?
Legrosszabb, amikor politikai számításból, esetleg gyűlöletből félremagyarázzák rajzainkat. A Magyar Időkben nemrég megjelent – megjelenhetett – egy cikk Pápai Gábor karikatúrája ellen, amit a Népszavában publikált, mégpedig vallásgyalázással vádolták a neves karikaturistát. Ez persze akár vitacikk is lehetett volna megfelelő hangnemben, ám történelmi példák vannak arra a közelmúltból, hogy mi történik, ha a párt központi lapja valakit kipécéz… A Charlie Hebdo után már volt nálunk is olyan politikusi vélemény, hogy törvényi határokat kellene szabni a humornak. Vagy lehet, hogy nem kell a humor határait központilag szabályozni, elég, ha csak egy kicsit félelemben tartanak?
Pápai Gábor karikatúrája a Magyar Időkben
Szakosztályunk nevében Marabu válaszolt az újságírónak: „A jó közéleti karikatúra, ha kell, megbotránkoztat és érzékenységet sért, hiszen ezzel tudja elérni, hogy üzenete felrázza az olvasókat, gondolkodásra, állásfoglalásra késztesse őket. A jó közéleti karikatúra így segíti a megtisztulást, a tisztánlátást. De nem gyaláz, de nem uszít. Szembesít, feltár. Ha kell, átlép a komfortzónán és kellemetlenné válik, azért, hogy ne fordíthassuk el a fejünket a problémáktól.” … ”a Pápai Gábor karikatúra, a Semjén-Soros és a rózsafüzér – ebben a rajzoló egyszerűen képpé formált egy parlamentben kimondott politikai szöveget. Ha Soros Györgyöt a magyar parlamentben valaki riogatja rózsafüzérrel, nem szabad megrajzolni, hogy Soros Györgyöt valaki riogatja rózsafüzérrel? A politikailag túlbuzgó álszenteskedés ábrázolása karikatúrában vallásgyalázás lenne? Értelmezésünk szerint éppenhogy ellenkezőleg: a vallásos emberek érzékenységét védi, amikor kipellengérezi azt a jelenséget, hogy valaki beemeli a hétköznapi politikai csetepatékba a katolikusok által tisztelt rózsafüzért.”
Volt korábban följelentés Fenekovács rajza ellen is, amiért a Hócipőnek büntetést is kellett fizetnie. Szinte minden karikaturistának, akinek interneten is megjelennek művei, volt elszomorító komment-élménye. Félelmetes, hogy a közösségi oldalak kommentjeiben már nem a politika, hanem a politika sötét erői által megfertőzött kisember „mer” megszólalni, sokszor anyanyelvének szabályait sem kímélve. Egy nevét nem vállaló komment szerzője például ezt írja: „Szemben a liberális véleménydiktatúra tanításaival, vannak olyan helyzetek, amikben nem kell és nem szabad eltűrni a szatírát.” (Mihail Romm Hétköznapi fasizmus filmje jut eszembe…)
És vajon mi lenne, ha el is jutna az üzenetünk azokhoz, akiknek szántuk? Egyre többet hallani ugyanis az információs buborékról, ami azt jelenti, hogy politikailag polarizált világunkban egyik tábor egyáltalán nem kíváncsi a másik fél véleményére, buborékokban élünk, amely kizárja a zavaró hatásokat. Nem olvassuk a másik tábor újságját, nem nézzük tévéműsorait, és még a Facebook is megválogatja, mit tesz elénk, amikor motorjai úgy teszik ki elénk a bejegyzéseket, hogy eleve azok közül választanak, amelyek az érdeklődési körünknek, beállítottságunknak leginkább megfelelnek. Tehát például egy ellenzéki lap politikai karikatúrájáról csak akkor értesül egy kormánypárti honpolgár, amikor a kormánypárti média visszavág. Mint amikor a Magyar Idők újságírója vallásgyalázónak minősítette Pápai Gábor karikatúráját, és persze a karikatúrát közzé is tette.
Volt korábban följelentés Fenekovács rajza ellen is, amiért a Hócipőnek büntetést is kellett fizetnie. Szinte minden karikaturistának, akinek interneten is megjelennek művei, volt elszomorító komment-élménye. Félelmetes, hogy a közösségi oldalak kommentjeiben már nem a politika, hanem a politika sötét erői által megfertőzött kisember „mer” megszólalni, sokszor anyanyelvének szabályait sem kímélve. Egy nevét nem vállaló komment szerzője például ezt írja: „Szemben a liberális véleménydiktatúra tanításaival, vannak olyan helyzetek, amikben nem kell és nem szabad eltűrni a szatírát.” (Mihail Romm Hétköznapi fasizmus filmje jut eszembe…)
És vajon mi lenne, ha el is jutna az üzenetünk azokhoz, akiknek szántuk? Egyre többet hallani ugyanis az információs buborékról, ami azt jelenti, hogy politikailag polarizált világunkban egyik tábor egyáltalán nem kíváncsi a másik fél véleményére, buborékokban élünk, amely kizárja a zavaró hatásokat. Nem olvassuk a másik tábor újságját, nem nézzük tévéműsorait, és még a Facebook is megválogatja, mit tesz elénk, amikor motorjai úgy teszik ki elénk a bejegyzéseket, hogy eleve azok közül választanak, amelyek az érdeklődési körünknek, beállítottságunknak leginkább megfelelnek. Tehát például egy ellenzéki lap politikai karikatúrájáról csak akkor értesül egy kormánypárti honpolgár, amikor a kormánypárti média visszavág. Mint amikor a Magyar Idők újságírója vallásgyalázónak minősítette Pápai Gábor karikatúráját, és persze a karikatúrát közzé is tette.
Gál Tamás (T-Boy) világa
„Jean-Jacques Rousseau meghatározása szerint a civilizáció azzal született meg, hogy az emberiség korlátokat állított fel. Tényleg, minden civilizáció a válaszfalak közé szorított szabadság szüleménye.” – írja egy könyvében Murakami.
A Charlie Hebdo elleni támadás nyomán jellemzően két kategória volt a viták tárgya: szabadság és felelősség. A szólás szabadsága és a szólás felelőssége.
Az emberi jogi előírások nem tiltják a hit, a meggyőződés kritikáját, vagy nevetségessé tételét. Ugyanakkor „a szabad véleménynyilvánításhoz való jog nem abszolút, hiszen különleges kötelezettségekkel és felelősséggel jár.” Tehát a jog szerint elmondhatjuk, kigúnyolhatjuk, megsérthetjük, de azért felelősséggel is tartozunk. Nem csak a kigúnyoltnak, hanem magunknak, a szabadságelveinknek is. Itt nem csak a karikírozó felelős, és nem csak a vallásában kigúnyolt, hanem ez a felelősség társadalmi szintű. Beleértve a politika felelősségét, az uszítást, az „oszd meg és uralkodj” elvet, az idegengyűlöletet, a népi-urbánus ellentétet, a zsidó-, a cigánygyűlöletet, és párbeszéd teljes hiányát. Politikai felelősség például, amikor arany kereszt-díjat kap egy antiszemita karikaturista. A mellékelt rajz magáért beszél. Nem az a baj, hogy ilyet rajzol – lelke rajta, – hanem az, hogy állami elismerésben részesülhet.
A Charlie Hebdo elleni támadás nyomán jellemzően két kategória volt a viták tárgya: szabadság és felelősség. A szólás szabadsága és a szólás felelőssége.
Az emberi jogi előírások nem tiltják a hit, a meggyőződés kritikáját, vagy nevetségessé tételét. Ugyanakkor „a szabad véleménynyilvánításhoz való jog nem abszolút, hiszen különleges kötelezettségekkel és felelősséggel jár.” Tehát a jog szerint elmondhatjuk, kigúnyolhatjuk, megsérthetjük, de azért felelősséggel is tartozunk. Nem csak a kigúnyoltnak, hanem magunknak, a szabadságelveinknek is. Itt nem csak a karikírozó felelős, és nem csak a vallásában kigúnyolt, hanem ez a felelősség társadalmi szintű. Beleértve a politika felelősségét, az uszítást, az „oszd meg és uralkodj” elvet, az idegengyűlöletet, a népi-urbánus ellentétet, a zsidó-, a cigánygyűlöletet, és párbeszéd teljes hiányát. Politikai felelősség például, amikor arany kereszt-díjat kap egy antiszemita karikaturista. A mellékelt rajz magáért beszél. Nem az a baj, hogy ilyet rajzol – lelke rajta, – hanem az, hogy állami elismerésben részesülhet.
Marabu rajza
Úgy gondolom, azoknak van igazuk, akik kiállnak azért, hogy gondolatainkat szabadon elmondhassuk, ugyanakkor szavainkért – rajzainkért felelősséget is kell vállalnunk. Saját szabadságunk nem korlátozhatja mások szabadságát. Így gondolom a vallásgyalázásról, vagy istenkáromlásról is. És így gondolom a karikaturista ellen föllépő politikusról, kommentelőről, újságíróról, vagy terroristáról is.
A sajtó a politikai hatalom egyik ellensúlya. A sajtó karikaturistáinak is felelőssége, hogy komolyan gondolják ezt a funkciót. Őszinteségük, igazmondásuk különösen a politikai hazugságok ellenében fontos fegyver.
„És érzékenységet sértve, igen, mert szűk a mezsgye, ami elválasztja a rajzolói szabadságot, a szemtelen viccelődést és szatirikus tiszteletlenséget, az emberek különböző csoportjainak érzékenységétől. – fogalmaz Marabu – Ami fontos, a szándék: a rosszindulatú rajzokat elutasítjuk, a rosszat leleplező karikatúrákat pedig elfogadjuk, mégha néha pofonnak is érezzük, olyannak, ami felráz minket a kábultságunkból. El kell fogadnunk a kemény ábrázolást is.
Nyíltan, vagy sorok közé rejtve, az igazságnak mindig vannak értő olvasói. Nem véletlen, hogy egy kiállítása megnyitásakor Kaján Tibor azt mondta: Nézzük meg magunkat!
A sajtó a politikai hatalom egyik ellensúlya. A sajtó karikaturistáinak is felelőssége, hogy komolyan gondolják ezt a funkciót. Őszinteségük, igazmondásuk különösen a politikai hazugságok ellenében fontos fegyver.
„És érzékenységet sértve, igen, mert szűk a mezsgye, ami elválasztja a rajzolói szabadságot, a szemtelen viccelődést és szatirikus tiszteletlenséget, az emberek különböző csoportjainak érzékenységétől. – fogalmaz Marabu – Ami fontos, a szándék: a rosszindulatú rajzokat elutasítjuk, a rosszat leleplező karikatúrákat pedig elfogadjuk, mégha néha pofonnak is érezzük, olyannak, ami felráz minket a kábultságunkból. El kell fogadnunk a kemény ábrázolást is.
Nyíltan, vagy sorok közé rejtve, az igazságnak mindig vannak értő olvasói. Nem véletlen, hogy egy kiállítása megnyitásakor Kaján Tibor azt mondta: Nézzük meg magunkat!
|
|
|
