A mémekről
A karikatúra és a mémek viszonyáról szeretnék kérdezni. Elolvastam az "Elhal vagy átalakul" c. cikket, ami így végződik: "Nem csak Magyarországon teszik föl sokan a kérdést, hogy fönnmarad-e a sajtókarikatúra, elhal, vagy átalakulva új életet kezd." Innen folytatnám. Évtizedekig én is a karikatúrákat olvastam, néztem ám tapasztalom, hogy a mai fiatal generáció már a mémeken nő fel. Érdemes lenne megbeszélni mi a mémek sikerének oka, a karikatúra szellemisége folytatódik tovább vagy ez valami új dolog. Az is egy szempont lenne, hogy egy jó karikatúra létrehozása komoly műveltséget és rajtudást igényel, mig a mémek az egyszerű ember számára is lehetővé teszik a a humoros rajzok, képek létrehozását és széles körű, internetes megosztását. Jó lenne egy diskurzus a felvetett témáról. (Horváth Zoltán, Facebook Karikaturista csoport)
Az @RC pályázaton díjazott karikatúrám. Vagy mém?
Régen készülök összeszedni a gondolataimat a mémekről, de valahogy mindig elmarad. Egyszer írtam pár sort arról, hogy más ment át a köztudatba a mémről, mint ami valójában. A széles körben elterjedt mém kifejezés a vicces beszólásokat, képpel, vagy kép nélkül szellemes, vagy annak látszó fészbuk bejegyzéseket takarja.
A mém fogalma eredetileg a gén fogalmához hasonlóan az átöröklésről szól, de nem biológiai, hanem kulturális értelemben. Vagyis a mém esetében kulturális evolúcióról, illetve kulturális mutációról (memória + gén) van szó.
„… ha hozzájárulunk a világ kultúrájához, ha van egy jó gondolatunk, komponálunk egy dallamot, feltalálunk egy gyújtógyertyát, írunk egy költeményt, az érintetlenül tovább élhet jóval azután is, hogy génjeink már feloldódtak a közös génkészletben. Az is lehet, hogy él még Szókratész egy-két génje a világban, az is lehet, hogy nem, de ki törődik vele? Szókratész, Leonardo, Kopernikusz és Marconi mémkomplexei viszont még mindig életerősek.” – írja Richard Dawkins Az önző gén c. könyvében.
Amikor Marcel Duchamp bajuszt ragasztott a Mona Lisa reprodukciójára, az eredeti Leonardo-mémnek egy kulturális mutációját hozta létre. Azután, hogy a társadalom felhördült, és hörögve bár, de végül is elfogadta, maga is mémmé vált. Az, amit ma internetes mémnek nevezünk, abban különbözik a Dawnkins által megfogalmazott mémtől, hogy ezek csak mutációk, melyek nem váltak (még nem, vagy soha ezután sem, mert ma még esetleg fölkapjuk rá a fejünk, de holnapra már el is felejtjük) mémekké.
Nem véletlen, hogy a számítógép, az internet világa éppen ezt az irányzatot, a mémek mutációját hozta divatba. A grafikus szoftverek használatához nem szükséges grafikus képzettség, a jó csattanót pedig egyszerű egy internetről letöltött Mona Lisa vagy Lenin szájába ültetni.
Az internet lehetőséget adott arra, hogy ne csak újságírók (beleértve a karikaturistákat is) vegyenek részt (inter)aktívan a tömegkommunikációban, hanem az olvasó is azonnal megfogalmazhassa - vagy csak úgy odalökhesse - a véleményét. A mémeknek éppen ez a jellemzőjük: képes gyorsreagálás sokakat érintő eseményekre (leginkább politika, celebek), amit a szerzője nem hivatásból, véleménye kifejezésére úgy fogalmaz meg, hogy megnevettessen, fölháborítson, elgondolkodtasson, elfogadtasson velünk, és arra késztessen, hogy meg is osszuk másokkal.
A karikatúra mibenlétéről 27 emlékezetes délutánon beszélgettünk 2013-14-ben csütörtök délutánonként Császár Tamással, a Karikatúra Akadémián. Tamás elvontabb, az esztétika felől közelítette a témát, nagy filozófusokat, művészettörténészeket idézett, Lukácsot, Karl Rosenkrantzot, Werner Hoffmannt, Adornot és a többieket. Én földhözragadtabb vagyok, gyakorlatiasabban fogom föl a kérdést. Abban megállapodtunk, hogy a karikatúra nem műfaj, hanem kifejezési mód, amelynek sokféle megjelenési formája közül az egyik a grafikus, amit általában sajtókarikatúrának is neveznek, rajta kívül pedig számos ismert formában jelenik meg, van például zenei karikatúra, pantomim, tánc, vers, novella, dráma – és minden művészeti ágban föllelhetjük, még az építőművészetben is. Ez a kifejezési mód a nagyítás, torzítás, annak érdekében, hogy a kimozdítással, apróbb hibák felnagyításával, kiemelésével felhívjuk különösségére, nevetségességére a figyelmet.
A mémeknek tehát hasonló a funkciójuk a karikatúráéhoz, sőt talán ugyanaz. Minden meglepőnek, figyelemfelkeltőnek, viccesnek szánt rajz, kép, ami a sajtóban (nyomtatottban és elektronikusban) megjelenik, az karikatúra. A kezdetben nehézkes technikát, a rézbe vagy acélba metszett képeket követte a ceruza, a tus, az ecset, és ma már a számítógép, mesterséges intelligenciát is alkalmazó szoftverekkel. Miért ne változna maga a karikatúra is? Az elmúlt párezer év alatt – vagy ha úgy vesszük: az elmúlt 171 évben (mert a magyar sajtókarikatúrát 1848-tól számítjuk) – sokat változott a karikatúra, fejlődött, voltak, vannak irányzatai. Különálló ágai, a politikai (editorial), a geg és a portrékarikatúra – a témaválasztás szerint. Ugyanakkor nincs meg az a műfaji besorolás, mint mondjuk a zenében a könnyű- és komolyzene különféle formái a lakodalmastól a szimfóniáig, a dzsessztől a hip-hop zenéig. Lehetne persze párhuzamokat találni, én például sok olyan viccet, ami témájában is meglehetősen elcsépelt, idejétmúlt, mégis népszerű, a lakodalmashoz hasonlítok, de vannak tingli-tangli tánczene-hangulatú rajzok, vannak dzsesszesen improvizatívak, vannak lírai dalok és világmegváltó nagyzenekari művek, melyek világmegváltás ide, világmegváltás oda, a nagyközönséget kevésbé éri el, s csak a vájtfülűekhez jutnak el. A szatirikus grafikának a nagy szimfonikusai már túl is léptek a karikatúra határain, ha például Réberre vagy Tettamantira gondolunk. Mások, mint Kaján vagy Császár következetesen karikaturistának vallották magukat, ezzel kibővítve, vagy összemosva a karikatúra határait a modern képzőművészettel.
Mivel tehát a mémeket is karikatúrának tekinthetjük, csak technikájában, megjelenésében különbözik, tartalmában nem, és ugyanúgy lehetnek köztük lakodalmasak vagy magas röptűek, nem tartanék attól, hogy a mémek elnyomják a karikatúrákat, inkább technikájuk egyszerűsége okán tömegessé válnak, a fészbukon sok vagy kevés követőt találnak, a jobbakat – esetleg alkotóikat is – megvehetik egyes portálok, és akkor már profivá lesznek. Karikaturistává, vagy mémgyárossá, szempontunkból mindegy. Talán lesz, aki belép hozzánk, a MÚOSZ Karikaturista szakosztályába is.
A mém fogalma eredetileg a gén fogalmához hasonlóan az átöröklésről szól, de nem biológiai, hanem kulturális értelemben. Vagyis a mém esetében kulturális evolúcióról, illetve kulturális mutációról (memória + gén) van szó.
„… ha hozzájárulunk a világ kultúrájához, ha van egy jó gondolatunk, komponálunk egy dallamot, feltalálunk egy gyújtógyertyát, írunk egy költeményt, az érintetlenül tovább élhet jóval azután is, hogy génjeink már feloldódtak a közös génkészletben. Az is lehet, hogy él még Szókratész egy-két génje a világban, az is lehet, hogy nem, de ki törődik vele? Szókratész, Leonardo, Kopernikusz és Marconi mémkomplexei viszont még mindig életerősek.” – írja Richard Dawkins Az önző gén c. könyvében.
Amikor Marcel Duchamp bajuszt ragasztott a Mona Lisa reprodukciójára, az eredeti Leonardo-mémnek egy kulturális mutációját hozta létre. Azután, hogy a társadalom felhördült, és hörögve bár, de végül is elfogadta, maga is mémmé vált. Az, amit ma internetes mémnek nevezünk, abban különbözik a Dawnkins által megfogalmazott mémtől, hogy ezek csak mutációk, melyek nem váltak (még nem, vagy soha ezután sem, mert ma még esetleg fölkapjuk rá a fejünk, de holnapra már el is felejtjük) mémekké.
Nem véletlen, hogy a számítógép, az internet világa éppen ezt az irányzatot, a mémek mutációját hozta divatba. A grafikus szoftverek használatához nem szükséges grafikus képzettség, a jó csattanót pedig egyszerű egy internetről letöltött Mona Lisa vagy Lenin szájába ültetni.
Az internet lehetőséget adott arra, hogy ne csak újságírók (beleértve a karikaturistákat is) vegyenek részt (inter)aktívan a tömegkommunikációban, hanem az olvasó is azonnal megfogalmazhassa - vagy csak úgy odalökhesse - a véleményét. A mémeknek éppen ez a jellemzőjük: képes gyorsreagálás sokakat érintő eseményekre (leginkább politika, celebek), amit a szerzője nem hivatásból, véleménye kifejezésére úgy fogalmaz meg, hogy megnevettessen, fölháborítson, elgondolkodtasson, elfogadtasson velünk, és arra késztessen, hogy meg is osszuk másokkal.
A karikatúra mibenlétéről 27 emlékezetes délutánon beszélgettünk 2013-14-ben csütörtök délutánonként Császár Tamással, a Karikatúra Akadémián. Tamás elvontabb, az esztétika felől közelítette a témát, nagy filozófusokat, művészettörténészeket idézett, Lukácsot, Karl Rosenkrantzot, Werner Hoffmannt, Adornot és a többieket. Én földhözragadtabb vagyok, gyakorlatiasabban fogom föl a kérdést. Abban megállapodtunk, hogy a karikatúra nem műfaj, hanem kifejezési mód, amelynek sokféle megjelenési formája közül az egyik a grafikus, amit általában sajtókarikatúrának is neveznek, rajta kívül pedig számos ismert formában jelenik meg, van például zenei karikatúra, pantomim, tánc, vers, novella, dráma – és minden művészeti ágban föllelhetjük, még az építőművészetben is. Ez a kifejezési mód a nagyítás, torzítás, annak érdekében, hogy a kimozdítással, apróbb hibák felnagyításával, kiemelésével felhívjuk különösségére, nevetségességére a figyelmet.
A mémeknek tehát hasonló a funkciójuk a karikatúráéhoz, sőt talán ugyanaz. Minden meglepőnek, figyelemfelkeltőnek, viccesnek szánt rajz, kép, ami a sajtóban (nyomtatottban és elektronikusban) megjelenik, az karikatúra. A kezdetben nehézkes technikát, a rézbe vagy acélba metszett képeket követte a ceruza, a tus, az ecset, és ma már a számítógép, mesterséges intelligenciát is alkalmazó szoftverekkel. Miért ne változna maga a karikatúra is? Az elmúlt párezer év alatt – vagy ha úgy vesszük: az elmúlt 171 évben (mert a magyar sajtókarikatúrát 1848-tól számítjuk) – sokat változott a karikatúra, fejlődött, voltak, vannak irányzatai. Különálló ágai, a politikai (editorial), a geg és a portrékarikatúra – a témaválasztás szerint. Ugyanakkor nincs meg az a műfaji besorolás, mint mondjuk a zenében a könnyű- és komolyzene különféle formái a lakodalmastól a szimfóniáig, a dzsessztől a hip-hop zenéig. Lehetne persze párhuzamokat találni, én például sok olyan viccet, ami témájában is meglehetősen elcsépelt, idejétmúlt, mégis népszerű, a lakodalmashoz hasonlítok, de vannak tingli-tangli tánczene-hangulatú rajzok, vannak dzsesszesen improvizatívak, vannak lírai dalok és világmegváltó nagyzenekari művek, melyek világmegváltás ide, világmegváltás oda, a nagyközönséget kevésbé éri el, s csak a vájtfülűekhez jutnak el. A szatirikus grafikának a nagy szimfonikusai már túl is léptek a karikatúra határain, ha például Réberre vagy Tettamantira gondolunk. Mások, mint Kaján vagy Császár következetesen karikaturistának vallották magukat, ezzel kibővítve, vagy összemosva a karikatúra határait a modern képzőművészettel.
Mivel tehát a mémeket is karikatúrának tekinthetjük, csak technikájában, megjelenésében különbözik, tartalmában nem, és ugyanúgy lehetnek köztük lakodalmasak vagy magas röptűek, nem tartanék attól, hogy a mémek elnyomják a karikatúrákat, inkább technikájuk egyszerűsége okán tömegessé válnak, a fészbukon sok vagy kevés követőt találnak, a jobbakat – esetleg alkotóikat is – megvehetik egyes portálok, és akkor már profivá lesznek. Karikaturistává, vagy mémgyárossá, szempontunkból mindegy. Talán lesz, aki belép hozzánk, a MÚOSZ Karikaturista szakosztályába is.
|
|
Utószó.
Vagy 25 éve készítek olyan karikatúrákat, számítógépes montázsokat, amelyben egy-egy ismert festményt, szobrot alakítok át. Más környezetbe teszem, kimozdítom, fejre állítom, szétszedem, és máshogy rakom össze. Retusált művészettörténet című könyvemben közre is adtam a legjavát. Akkor még nem gondoltam, hogy ezek a képek mémek mutációi, vagy, ahogy ma egyszerűbben nevezik: mémek. A könyv fülszövegében Császár Tamás ezt írta:
A számítástechnika forradalma, és ezen belül az elmúlt tizenöt évben megjelent, egyre professzionálisabb képalkotó-képalakító szoftverek tömkelege teljesen átformálta mindazt, amit a dédszüleink még szépművészetnek, a szüléink pedig már csak képző- és Iparművészetnek neveztek: a vizuális esztétikai jelenségek mára szinte parttalan körét. Végképp szétzúzta a kortárs képző- és iparművészet porosz alapossággal rendszerezett, hierarchizált világát, és szabad átjárást kínálva korábban zártnak, egyneműnek hitt közegek (művészeti ágak, műfajok és technikák) között új, kompozit alkotói módszereket, kifejezésmódokat, irányzatokat, műfajokat és technikákat teremtett Ugyanakkor mindezzel kölcsönhatásban létrejött minden eddigi Idők legnagyobb, és egyelőre legszabadabb Információs-kommunikációs közege (a képzőművészet felől nézvést nemzetközi kísérleti műhelye és kiállító tere), az internet
Ebben a kölcsönhatásban az alkotók és a műveket értelmező, gyakran továbbalkotó befogadók figyelmének középpontjába egyre Inkább a szakadatlanul változó "itt és most" olykor triviálisan köznapi részletei, ehhez mérten a képi publicisztika és az alkalmazott grafika korábban lesajnált eszközei kerültek. Mindez szinte észrevétlenül átformálta a befogadói szokásokat az új vizuális művészetekkel együtt a régiek Is a mindennapi élet természetes, szabadon értelmezhető, egyszóval használható részévé váltak.
Halász Géza digitális montázsainak nagy része ennek a "legújabb reneszánsznak" az ellentmondásait tárja elénk, sőt torzulásait, mert mindeközben tényleges értékek kerültek zárójelbe, hörgések és siránkozások tétettek, sokan a képzőművészet haláláról, a tömegkultúrába - az ordasabbak a "csőcselékkultúrába"- oldódásáról vizionáltak.
Vagy 25 éve készítek olyan karikatúrákat, számítógépes montázsokat, amelyben egy-egy ismert festményt, szobrot alakítok át. Más környezetbe teszem, kimozdítom, fejre állítom, szétszedem, és máshogy rakom össze. Retusált művészettörténet című könyvemben közre is adtam a legjavát. Akkor még nem gondoltam, hogy ezek a képek mémek mutációi, vagy, ahogy ma egyszerűbben nevezik: mémek. A könyv fülszövegében Császár Tamás ezt írta:
A számítástechnika forradalma, és ezen belül az elmúlt tizenöt évben megjelent, egyre professzionálisabb képalkotó-képalakító szoftverek tömkelege teljesen átformálta mindazt, amit a dédszüleink még szépművészetnek, a szüléink pedig már csak képző- és Iparművészetnek neveztek: a vizuális esztétikai jelenségek mára szinte parttalan körét. Végképp szétzúzta a kortárs képző- és iparművészet porosz alapossággal rendszerezett, hierarchizált világát, és szabad átjárást kínálva korábban zártnak, egyneműnek hitt közegek (művészeti ágak, műfajok és technikák) között új, kompozit alkotói módszereket, kifejezésmódokat, irányzatokat, műfajokat és technikákat teremtett Ugyanakkor mindezzel kölcsönhatásban létrejött minden eddigi Idők legnagyobb, és egyelőre legszabadabb Információs-kommunikációs közege (a képzőművészet felől nézvést nemzetközi kísérleti műhelye és kiállító tere), az internet
Ebben a kölcsönhatásban az alkotók és a műveket értelmező, gyakran továbbalkotó befogadók figyelmének középpontjába egyre Inkább a szakadatlanul változó "itt és most" olykor triviálisan köznapi részletei, ehhez mérten a képi publicisztika és az alkalmazott grafika korábban lesajnált eszközei kerültek. Mindez szinte észrevétlenül átformálta a befogadói szokásokat az új vizuális művészetekkel együtt a régiek Is a mindennapi élet természetes, szabadon értelmezhető, egyszóval használható részévé váltak.
Halász Géza digitális montázsainak nagy része ennek a "legújabb reneszánsznak" az ellentmondásait tárja elénk, sőt torzulásait, mert mindeközben tényleges értékek kerültek zárójelbe, hörgések és siránkozások tétettek, sokan a képzőművészet haláláról, a tömegkultúrába - az ordasabbak a "csőcselékkultúrába"- oldódásáról vizionáltak.
Halász Géza
