A kiállítók: Fenekovács, Marabu és Pápai, a megnyitó Halász volt. Itt a megnyitó szövege:
Tiisztelt Hölgyek és Urak!
Halász Géza vagyok, eredetileg közgazdász, tanítottam a Közgázon informatikát és vezettem az egyetem kiadóját is, de diákkorom óta karikaturista is vagyok. Ezt az egyet még nyugdíjasan is folytatom. Politikai karikatúrákra viszont akkor sem, most sem vállalkoznék. Ehhez másféle tehetség kell.
A karikatúra nem mindig karikaturisták műve. Lehet fotó-, tánc-, zene-, vagy irodalmi karikatúra is. És sokszor nem nevetséges, néha elgondolkodtató, vagy egyenesen szomorú. Néha az élet produkál nevetséges dolgokat, de az nem karikatúra. A karikatúra viszont kimutatja, kiemeli, ha valami nevetséges. Itt van például egy most szerdai kép a HVG-ből, a magyar pártok támogatottságáról. Ez bizony a baloldal karikatúrája. Szomorú!
Minden másképpen van! – állítja Karinthy Frigyes – Ez az egyetlen tétel, amiben fanatikusan hinni szabad, és amitől eltántorodni bolondság. Minden másképpen van! Hisz görbe tükör az emberi értelem, melyben az igazság tükröződik, és hol a geometria, mely megmutatja, mennyivel torzít ez a tükör, hogy a valóságot legalább elképzelhessük, ha már látni nem láthatjuk! De hát, milyen tökéletes munkát várunk egy ilyen tökéletlen szerszámtól?
Ha most ezt a kiállítást Karinthy nyitná meg, talán úgy folytatná, hogy a humor az, ami ezt a nem látható igazságot kellőképpen fel tudja tárni, ami megfelelő „geometriát” ad ahhoz, hogy a torz világot a maga valóságában tárja elénk. Lerántja róla az álcát, a ferdítéseket és torzításokat, és egy az egybe tárja elénk – mert így a legigazabb – és a leghumorosabb…
Halász Géza vagyok, eredetileg közgazdász, tanítottam a Közgázon informatikát és vezettem az egyetem kiadóját is, de diákkorom óta karikaturista is vagyok. Ezt az egyet még nyugdíjasan is folytatom. Politikai karikatúrákra viszont akkor sem, most sem vállalkoznék. Ehhez másféle tehetség kell.
A karikatúra nem mindig karikaturisták műve. Lehet fotó-, tánc-, zene-, vagy irodalmi karikatúra is. És sokszor nem nevetséges, néha elgondolkodtató, vagy egyenesen szomorú. Néha az élet produkál nevetséges dolgokat, de az nem karikatúra. A karikatúra viszont kimutatja, kiemeli, ha valami nevetséges. Itt van például egy most szerdai kép a HVG-ből, a magyar pártok támogatottságáról. Ez bizony a baloldal karikatúrája. Szomorú!
Minden másképpen van! – állítja Karinthy Frigyes – Ez az egyetlen tétel, amiben fanatikusan hinni szabad, és amitől eltántorodni bolondság. Minden másképpen van! Hisz görbe tükör az emberi értelem, melyben az igazság tükröződik, és hol a geometria, mely megmutatja, mennyivel torzít ez a tükör, hogy a valóságot legalább elképzelhessük, ha már látni nem láthatjuk! De hát, milyen tökéletes munkát várunk egy ilyen tökéletlen szerszámtól?
Ha most ezt a kiállítást Karinthy nyitná meg, talán úgy folytatná, hogy a humor az, ami ezt a nem látható igazságot kellőképpen fel tudja tárni, ami megfelelő „geometriát” ad ahhoz, hogy a torz világot a maga valóságában tárja elénk. Lerántja róla az álcát, a ferdítéseket és torzításokat, és egy az egybe tárja elénk – mert így a legigazabb – és a leghumorosabb…
Hogyan látjuk Magyarországot? Hogyan látjuk a politikát?
A politika régóta témája a humoristáknak, és ugyanolyan régen gyűlölik a politikusok a humort. És nagyon félnek is tőle.
Az első magyar, aki a nyomtatást használta ellenzéki nézeteinek, kifejtésére, gúnyiratainak nyilvánosságára, Bornemisza Péter, 1574-ben azt írta szatírájának a hatásáról: „Az mostani Heródesek is, midőn látják, hogy megcsúfoltatnak mindenfelől, fölötte igen elbúsulnak, hogy még szakállukat is marják bele. És mint az dühös ebek, haragukban futnak mindenfelé, oltalmat és segítséget kérvén császáruktól és nemesektől.” Bornemisza egyébként háromszor ült ezért börtönben, bár nem sokáig, mert mindháromszor hamar megszökött.
Napóleon rettegett a gúnytól. Moliere iróniájára a Napkirály nem volt vevő, Bulgakov Sztálint is célba vevő humora – éppen Moliere-drámája – miatt vált kegyvesztetté. Nagy Endre kabaréját a Horthyt gúnyoló dalocskájáért záratták be. Az „átkosban” is féltek a humoristáktól, ezért inkább megszelídítették őket (már akit tudtak), (mert volt, aki már eleve szelíd volt…). „Az a néhány értelmesebb és igényesebb szatirikus rajz, ami a honi sajtóban megjelenhetett – és amely a valóságot, ha csak közvetve is, és ha nem is torzabbnak, de legalább olyannak ábrázolta, amilyen volt, és nem bájosabbnak –, beleveszett a bornírt és igénytelen sajtókarikatúrák tömegébe.” – írta Császár Tamás Mesterkurzusában.
A szocialista időkre jellemző, bár Sztálintól Kádárig igen széles és hosszú volt a politikai (foci)pálya, mégis felemlítenék egy szovjet karikaturistát, aki nemrég, 2005-ben halt meg 108 éves korában. Borisz Jefimov túlélte Sztálint, túlélte a Szovjetúniót, látta Lenint, barátkozott Trockijjal, de legfőbb megrendelője, Sztálin „kedvéért” kigúnyolt mindenkit, akit ellenséggé nyilvánítottak. Rajzolt a Roszta-faliújságokra, a Krokogyilba, a Pravdába és az Izvesztijába, sokan ismerhetjük a Hitler banda c. kötetéről, ami itthon is megjelent a háború után. Trockijról így emlékezik: Találkoztunk aznap, amikor elhagyta a Szovjetuniót. Búcsúzóul a pályaudvaron Lev Davidovics nekem adta a kabátját. – Az 1940-ben Sztálin által Mexikóban meggyilkoltatott forradalmárt Jefimov ezután már csak saját rajzain látta viszont. – Az egyik legfájóbb emlékem, hogy karikatúrákat kellett róla készítenem. – Az ideológiai csata azonban folyt, és Sztálinnak a trockizmus elleni harchoz szüksége volt „áldozatának eljelentéktelenítésére”. Jefimov szerint ez a karikaturista feladata. Nyilvánosan nevetségessé kell tenni az ellenséget. – mondta.
Persze a Ludas Matyi irányítása sokkal finomabban működött, de mégis működött, politikai szatirikus lap volt, melynek hol szorosabb, hol lazább volt a gyeplője. Kitűnő karikaturisták dolgoztak itt, volt, aki bátran és meggyőződéssel politizált a baloldalon, és volt, akit nem tudtak rávenni politikai témájú rajzokra. Kaján az Új Tükörhöz ment, Réber otthagyta a szerkesztőséget, könyveket illusztrált. Hargitait és Császárt pedig kirúgták. Sajdik sosem rajzolt politikai karikatúrát. A Ludas egyik feladata az volt, hogy megnyugtassa olvasóit: vannak még problémák, de odafönn dolgoznak az elvtársak. Tudunk a felvágott végét is belevágó közért-alkalmazottról, a főnök-titkárnő viszonyokról, a balatoni lángossütőkről, a protekciós felvételizőkről, a beteg fociról, a külföldi bunda-utakról, Gorenje-utakról. A másik feladatot, az imperializmus elleni harcot az emlékezetes operetthősök Iván és Joe, és a hozzájuk hasonló külpolitikai témájú karikatúrák teljesítették. De nevezzük ezeket a karikatúrákat inkább vicces agitprop rajzoknak, hogy ne sértsük meg azokat, akik igazi karikatúrákat rajzolnak.
Volt még egy téma-csoport, ami talán politikai karikatúrának is sorolható – és nem is. A hetvenes évek vitáira gondolok, arra, hogy ki a forradalmár? A fiatalok Che Guevara példaképét kellett hétköznapi tettekre cserélni, ez pedig a küzdelem a kispolgári értékrend, életmód, berögződések – a fellazítás ellen. Talán ez volt az a téma, amelyben a legmesszebbre lehetett elmenni, ahol leginkább ki lehetett mutatni a rendszer működésének nevetségességét, ahol a „sorok között olvasva” akár még kemény is lehetett a karikaturista.
Aztán eljött a rendszerváltás…
A rendszerváltás nem csak szabadságot jelentett az alkotóknak, de elszabadulhattak a legaljasabb indulatok is, melyeknek már az ízlés sem szabott határt. Talán a legnagyobb felháborodást az egyik „vicces” lapban megjelent Tücsök és hangya meséjének cigányellenes képregény-feldolgozása váltotta ki úgy tíz-tizenöt éve. Ma már fel sem háborodunk cigányozó, zsidózó vicceken, vagy azon sem, amikor tavaly március 15-én Balog minisztertől aranykeresztet kapott egy pökhendi, antiszemita karikatúráiról is elhíresült rajzoló.
Aregjó Éva szociológus tanulmánya (Politikai karikatúrák, Korrajz 2004., a XXI. Század Intézet évkönyve) szerint: „A több évtizedes hallgatást és a lapos sematizmust követően a rendszerváltás után született politikai karikatúrák életünkben újra fontos szerepet tölthetnek be. A tipikus, de a rajzokon egyénített figurák által megélt mulatságos élethelyzetek és sorsok, abszurd látásmódjukkal hozzásegíthetnek korunk bonyolult történéseinek mélyebb megértéséhez, s a társadalom kollektív emlékezetének megőrzéséhez is.”
Ennek a rendszerváltástól eltelt korszaknak a karikaturistái közül ma is a legjobbak, legismertebbek állítanak ki ezeken a falakon. Nagyon kevés magyar karikaturista publikál rendszeresen lapokban, talán még tizenöten sem. Néhányan még az interneten. Politikai karikaturista azonban ezen a három kiállítón kívül alig van. Krenner, Weisz Béla, a Grafitember, … A Magyar nemzet hétvégi mellékletében Bojcsuk Iván – bár ő ritkán rajzol napi aktualitást. Az interneten a Kétfarkúakon kívül számos alkalmi mém-készítő tesz bizonyságot ellenzékiségéről, többről nem tudok. A jobboldali lapokban azonban – a 888-as portál szörnyszülött propaganda-rajzain kívül – senki.
Akkor most nézzünk a falakra!
Marabu karikatúrái korábban évekig a Népszabadság vezető anyagaiban jelentek meg, ma a Magyar Nemzetben, a Vasárnapi hírekben, a HVG-ben és a Hócipőben láthatók, Fenekovács a Hócipő rajzolója, Pápai pedig a Népszaváé. Grafikailag hárman háromféle módon közvetítik szatirikus gondolataikat. Sőt, a témák megközelítésében is nagyban különböznek, de ez természetes, hiszen minden művész – így a karikaturista is – egyéni meglátásával és sajátos ábrázolásával lesz igazi művész.
„A karikatúra a problémákkal, hibákkal, hülyeségekkel foglalkozik. Ha egy jó karikaturista jól dolgozik, akkor rajzol minden közéleti defektről. Rajzol a kormány balfogásairól, rajzol az ellenzék botladozásairól, sőt, rajzol a kedves választókról is, a civilekről is, ha idióták, őket se kíméli” – vallja a (zárójel.hu) interjújában Marabu, és azt hiszem, hogy ez mindhármukra érvényes. Marabu a maga szelíd iróniájával politizál. Nála a rajz nem mások megszégyenítésének az eszköze. Műveiben szinte mindig van valami bölcs távolságtartás, amely segít fölé emelkedni annak, ami fáj. – ezt Sándor Zsuzsa írja róla a 168 órában. Különösen fontosak azok a rajzai, amelyek a kitaszítottak, az út szélére kerültek sorsát veti a hatalom szemére, s melyekért díjat kapott az állampolgári jogok biztosától. Robi, vagyis Marabu néha elnézést kér azért, hogy grafikailag amatőr, hogy maga fejlesztette ki sajátos stílusát, amivel nem mindig sikerül elsőre kifejezni, amit szeretne, néha sok vázlat után születik meg a – szerinte – még mindig nem tökéletes mű. Ha viszont valamivel nagy népszerűséget sikerült elérnie, az éppen ennek a stílusnak, a gyufaszál-embereknek, a teljesen leegyszerűsített formáknak, és emellett Dodó-filozófiájának köszönheti, ami nem csak a Dodó-képkockákon, hanem valamennyi karikatúráján tetten érhető. Rajzaival Kaján, egyszerűségével Réber, gondolataival Sajdik örököse.
Fenekovács László az Új Tükör, az IPM és pár egyéb lap után a Hócipőnél állapodott meg. Marabuval tökéletes ellentétben nem egyszerű vonalakat, hanem a végletekig, részleteiben kidolgozott grafikákat rajzol. Csak azért nem mondjuk, hogy hiperrealista, mert valahol, a képen, vagy a kép mögötti gondolatokban elrejt egy csavart, – egy gondolatot – torzít egy alig észrevehetőt – így azután karikatúra kerekedik a rajzaiból. Nem publikál sokat, művei lassan, de pontosan, szépen (ahogy a csillag megy az égen) készülnek el. Míg másnál pár perc vagy pár óra alatt készül el egy-egy karikatúra, nála ez napok, néha hetek munkájának eredménye.
Vigyázni kell, nehogy becsapjon tökéletesen realistának látszó grafikáival! Ne gondoljuk, hogy minden rendszerváltásnál szabad utat jelez a zöld lámpa! Azt se higgyük el neki, hiába a fényképszerű dokumentum, hogy nálunk kolbászból van a kerítés. A villamosjegyen kívül lovakat vág ketté, és portrékat hamisít. Politikus portréi közt szélsőbalról szélsőjobbra és vissza, minden semmirevaló valaki vagy éppenséggel minden valamire való senki megjelenik. E valamire való politikusok közt volt, aki megvásárolta a róla szóló – még ha nem is hízelgő – karikatúrát, és volt, olyan semmirevaló, aki beperelte, sőt, a bíróság el is ítélte a Hócipőt. Szerencse, hogy a mi bíróságunk nem volt annyira szigorú, mint a párizsi vagy koppenhágai terroristák, akik a karikaturisták életére törtek, és a sajtószabadság jegyében beérte 300.000 forintos büntetéssel.
Pápai Gábor is a rendszerváltáskor tűnt fel karikaturistaként. Nagyon érzékenyen és nagy felindulással reagál minden tisztességtelen politikai manőverre. Munkái sokszor annyira naprakészek, hogy néha a lapzárta perceiben készülnek el, de legfrissebb reakciói azonnal is követhetők, a Facebook-oldalán. Karikatúrái közül néhány az újság címlapján jelenik meg. Nem tipikus kiállító, nála a rajz addig él, ameddig az aznapi újság. Nemrég a Klubrádióban kínáltunk fel néhányan rajzokat a rádió javára, s ő alig tudott összeszedni néhány kiállítható rajzát, azokat sem szabványos méretben, csak fecniken, ahogy a nyomdának leadja.
Úgy érzi, hogy a karikaturisták közt ciki, hogy politikai karikatúrákat készít, sőt, karikatúráival politizál, képzőművészként pedig kifejezetten kínos. Miután a rendszerváltás után megpuccsolt Ludas Matyi főszerkesztőjével összekülönbözött, a Magyar Hírlapnál folytatta grafikus publicisztikáinak közlését, de rajzolt a Mai Napnál és más lapoknál is. Erőssége a politikusi portré. Még olyan is előfordult, hogy az általa megrajzolt portrékból loptak más karikaturisták, leginkább jobboldali lapokban vagy portálokon (pl. Ludmilla a 888.hu-n – ahol a „karikaturista” külföldi lapokból ellopott karikatúrákon átírja a szöveget és kicseréli a fejeket magyar politikusokra, akiknek karikatúráit szintén lopja).
Hölgyeim és uraim!
Az itt kiállító karikaturisták remélik, hogy még marad filctollhegyre tűzhető témájuk az eljövendő években. Még akkor is, ha már nem Önök lesznek ellenzékben. Tekintsék meg képeiket! De figyelem! Az itt látható képek a nyugalom megzavarására alkalmasak!
A politika régóta témája a humoristáknak, és ugyanolyan régen gyűlölik a politikusok a humort. És nagyon félnek is tőle.
Az első magyar, aki a nyomtatást használta ellenzéki nézeteinek, kifejtésére, gúnyiratainak nyilvánosságára, Bornemisza Péter, 1574-ben azt írta szatírájának a hatásáról: „Az mostani Heródesek is, midőn látják, hogy megcsúfoltatnak mindenfelől, fölötte igen elbúsulnak, hogy még szakállukat is marják bele. És mint az dühös ebek, haragukban futnak mindenfelé, oltalmat és segítséget kérvén császáruktól és nemesektől.” Bornemisza egyébként háromszor ült ezért börtönben, bár nem sokáig, mert mindháromszor hamar megszökött.
Napóleon rettegett a gúnytól. Moliere iróniájára a Napkirály nem volt vevő, Bulgakov Sztálint is célba vevő humora – éppen Moliere-drámája – miatt vált kegyvesztetté. Nagy Endre kabaréját a Horthyt gúnyoló dalocskájáért záratták be. Az „átkosban” is féltek a humoristáktól, ezért inkább megszelídítették őket (már akit tudtak), (mert volt, aki már eleve szelíd volt…). „Az a néhány értelmesebb és igényesebb szatirikus rajz, ami a honi sajtóban megjelenhetett – és amely a valóságot, ha csak közvetve is, és ha nem is torzabbnak, de legalább olyannak ábrázolta, amilyen volt, és nem bájosabbnak –, beleveszett a bornírt és igénytelen sajtókarikatúrák tömegébe.” – írta Császár Tamás Mesterkurzusában.
A szocialista időkre jellemző, bár Sztálintól Kádárig igen széles és hosszú volt a politikai (foci)pálya, mégis felemlítenék egy szovjet karikaturistát, aki nemrég, 2005-ben halt meg 108 éves korában. Borisz Jefimov túlélte Sztálint, túlélte a Szovjetúniót, látta Lenint, barátkozott Trockijjal, de legfőbb megrendelője, Sztálin „kedvéért” kigúnyolt mindenkit, akit ellenséggé nyilvánítottak. Rajzolt a Roszta-faliújságokra, a Krokogyilba, a Pravdába és az Izvesztijába, sokan ismerhetjük a Hitler banda c. kötetéről, ami itthon is megjelent a háború után. Trockijról így emlékezik: Találkoztunk aznap, amikor elhagyta a Szovjetuniót. Búcsúzóul a pályaudvaron Lev Davidovics nekem adta a kabátját. – Az 1940-ben Sztálin által Mexikóban meggyilkoltatott forradalmárt Jefimov ezután már csak saját rajzain látta viszont. – Az egyik legfájóbb emlékem, hogy karikatúrákat kellett róla készítenem. – Az ideológiai csata azonban folyt, és Sztálinnak a trockizmus elleni harchoz szüksége volt „áldozatának eljelentéktelenítésére”. Jefimov szerint ez a karikaturista feladata. Nyilvánosan nevetségessé kell tenni az ellenséget. – mondta.
Persze a Ludas Matyi irányítása sokkal finomabban működött, de mégis működött, politikai szatirikus lap volt, melynek hol szorosabb, hol lazább volt a gyeplője. Kitűnő karikaturisták dolgoztak itt, volt, aki bátran és meggyőződéssel politizált a baloldalon, és volt, akit nem tudtak rávenni politikai témájú rajzokra. Kaján az Új Tükörhöz ment, Réber otthagyta a szerkesztőséget, könyveket illusztrált. Hargitait és Császárt pedig kirúgták. Sajdik sosem rajzolt politikai karikatúrát. A Ludas egyik feladata az volt, hogy megnyugtassa olvasóit: vannak még problémák, de odafönn dolgoznak az elvtársak. Tudunk a felvágott végét is belevágó közért-alkalmazottról, a főnök-titkárnő viszonyokról, a balatoni lángossütőkről, a protekciós felvételizőkről, a beteg fociról, a külföldi bunda-utakról, Gorenje-utakról. A másik feladatot, az imperializmus elleni harcot az emlékezetes operetthősök Iván és Joe, és a hozzájuk hasonló külpolitikai témájú karikatúrák teljesítették. De nevezzük ezeket a karikatúrákat inkább vicces agitprop rajzoknak, hogy ne sértsük meg azokat, akik igazi karikatúrákat rajzolnak.
Volt még egy téma-csoport, ami talán politikai karikatúrának is sorolható – és nem is. A hetvenes évek vitáira gondolok, arra, hogy ki a forradalmár? A fiatalok Che Guevara példaképét kellett hétköznapi tettekre cserélni, ez pedig a küzdelem a kispolgári értékrend, életmód, berögződések – a fellazítás ellen. Talán ez volt az a téma, amelyben a legmesszebbre lehetett elmenni, ahol leginkább ki lehetett mutatni a rendszer működésének nevetségességét, ahol a „sorok között olvasva” akár még kemény is lehetett a karikaturista.
Aztán eljött a rendszerváltás…
A rendszerváltás nem csak szabadságot jelentett az alkotóknak, de elszabadulhattak a legaljasabb indulatok is, melyeknek már az ízlés sem szabott határt. Talán a legnagyobb felháborodást az egyik „vicces” lapban megjelent Tücsök és hangya meséjének cigányellenes képregény-feldolgozása váltotta ki úgy tíz-tizenöt éve. Ma már fel sem háborodunk cigányozó, zsidózó vicceken, vagy azon sem, amikor tavaly március 15-én Balog minisztertől aranykeresztet kapott egy pökhendi, antiszemita karikatúráiról is elhíresült rajzoló.
Aregjó Éva szociológus tanulmánya (Politikai karikatúrák, Korrajz 2004., a XXI. Század Intézet évkönyve) szerint: „A több évtizedes hallgatást és a lapos sematizmust követően a rendszerváltás után született politikai karikatúrák életünkben újra fontos szerepet tölthetnek be. A tipikus, de a rajzokon egyénített figurák által megélt mulatságos élethelyzetek és sorsok, abszurd látásmódjukkal hozzásegíthetnek korunk bonyolult történéseinek mélyebb megértéséhez, s a társadalom kollektív emlékezetének megőrzéséhez is.”
Ennek a rendszerváltástól eltelt korszaknak a karikaturistái közül ma is a legjobbak, legismertebbek állítanak ki ezeken a falakon. Nagyon kevés magyar karikaturista publikál rendszeresen lapokban, talán még tizenöten sem. Néhányan még az interneten. Politikai karikaturista azonban ezen a három kiállítón kívül alig van. Krenner, Weisz Béla, a Grafitember, … A Magyar nemzet hétvégi mellékletében Bojcsuk Iván – bár ő ritkán rajzol napi aktualitást. Az interneten a Kétfarkúakon kívül számos alkalmi mém-készítő tesz bizonyságot ellenzékiségéről, többről nem tudok. A jobboldali lapokban azonban – a 888-as portál szörnyszülött propaganda-rajzain kívül – senki.
Akkor most nézzünk a falakra!
Marabu karikatúrái korábban évekig a Népszabadság vezető anyagaiban jelentek meg, ma a Magyar Nemzetben, a Vasárnapi hírekben, a HVG-ben és a Hócipőben láthatók, Fenekovács a Hócipő rajzolója, Pápai pedig a Népszaváé. Grafikailag hárman háromféle módon közvetítik szatirikus gondolataikat. Sőt, a témák megközelítésében is nagyban különböznek, de ez természetes, hiszen minden művész – így a karikaturista is – egyéni meglátásával és sajátos ábrázolásával lesz igazi művész.
„A karikatúra a problémákkal, hibákkal, hülyeségekkel foglalkozik. Ha egy jó karikaturista jól dolgozik, akkor rajzol minden közéleti defektről. Rajzol a kormány balfogásairól, rajzol az ellenzék botladozásairól, sőt, rajzol a kedves választókról is, a civilekről is, ha idióták, őket se kíméli” – vallja a (zárójel.hu) interjújában Marabu, és azt hiszem, hogy ez mindhármukra érvényes. Marabu a maga szelíd iróniájával politizál. Nála a rajz nem mások megszégyenítésének az eszköze. Műveiben szinte mindig van valami bölcs távolságtartás, amely segít fölé emelkedni annak, ami fáj. – ezt Sándor Zsuzsa írja róla a 168 órában. Különösen fontosak azok a rajzai, amelyek a kitaszítottak, az út szélére kerültek sorsát veti a hatalom szemére, s melyekért díjat kapott az állampolgári jogok biztosától. Robi, vagyis Marabu néha elnézést kér azért, hogy grafikailag amatőr, hogy maga fejlesztette ki sajátos stílusát, amivel nem mindig sikerül elsőre kifejezni, amit szeretne, néha sok vázlat után születik meg a – szerinte – még mindig nem tökéletes mű. Ha viszont valamivel nagy népszerűséget sikerült elérnie, az éppen ennek a stílusnak, a gyufaszál-embereknek, a teljesen leegyszerűsített formáknak, és emellett Dodó-filozófiájának köszönheti, ami nem csak a Dodó-képkockákon, hanem valamennyi karikatúráján tetten érhető. Rajzaival Kaján, egyszerűségével Réber, gondolataival Sajdik örököse.
Fenekovács László az Új Tükör, az IPM és pár egyéb lap után a Hócipőnél állapodott meg. Marabuval tökéletes ellentétben nem egyszerű vonalakat, hanem a végletekig, részleteiben kidolgozott grafikákat rajzol. Csak azért nem mondjuk, hogy hiperrealista, mert valahol, a képen, vagy a kép mögötti gondolatokban elrejt egy csavart, – egy gondolatot – torzít egy alig észrevehetőt – így azután karikatúra kerekedik a rajzaiból. Nem publikál sokat, művei lassan, de pontosan, szépen (ahogy a csillag megy az égen) készülnek el. Míg másnál pár perc vagy pár óra alatt készül el egy-egy karikatúra, nála ez napok, néha hetek munkájának eredménye.
Vigyázni kell, nehogy becsapjon tökéletesen realistának látszó grafikáival! Ne gondoljuk, hogy minden rendszerváltásnál szabad utat jelez a zöld lámpa! Azt se higgyük el neki, hiába a fényképszerű dokumentum, hogy nálunk kolbászból van a kerítés. A villamosjegyen kívül lovakat vág ketté, és portrékat hamisít. Politikus portréi közt szélsőbalról szélsőjobbra és vissza, minden semmirevaló valaki vagy éppenséggel minden valamire való senki megjelenik. E valamire való politikusok közt volt, aki megvásárolta a róla szóló – még ha nem is hízelgő – karikatúrát, és volt, olyan semmirevaló, aki beperelte, sőt, a bíróság el is ítélte a Hócipőt. Szerencse, hogy a mi bíróságunk nem volt annyira szigorú, mint a párizsi vagy koppenhágai terroristák, akik a karikaturisták életére törtek, és a sajtószabadság jegyében beérte 300.000 forintos büntetéssel.
Pápai Gábor is a rendszerváltáskor tűnt fel karikaturistaként. Nagyon érzékenyen és nagy felindulással reagál minden tisztességtelen politikai manőverre. Munkái sokszor annyira naprakészek, hogy néha a lapzárta perceiben készülnek el, de legfrissebb reakciói azonnal is követhetők, a Facebook-oldalán. Karikatúrái közül néhány az újság címlapján jelenik meg. Nem tipikus kiállító, nála a rajz addig él, ameddig az aznapi újság. Nemrég a Klubrádióban kínáltunk fel néhányan rajzokat a rádió javára, s ő alig tudott összeszedni néhány kiállítható rajzát, azokat sem szabványos méretben, csak fecniken, ahogy a nyomdának leadja.
Úgy érzi, hogy a karikaturisták közt ciki, hogy politikai karikatúrákat készít, sőt, karikatúráival politizál, képzőművészként pedig kifejezetten kínos. Miután a rendszerváltás után megpuccsolt Ludas Matyi főszerkesztőjével összekülönbözött, a Magyar Hírlapnál folytatta grafikus publicisztikáinak közlését, de rajzolt a Mai Napnál és más lapoknál is. Erőssége a politikusi portré. Még olyan is előfordult, hogy az általa megrajzolt portrékból loptak más karikaturisták, leginkább jobboldali lapokban vagy portálokon (pl. Ludmilla a 888.hu-n – ahol a „karikaturista” külföldi lapokból ellopott karikatúrákon átírja a szöveget és kicseréli a fejeket magyar politikusokra, akiknek karikatúráit szintén lopja).
Hölgyeim és uraim!
Az itt kiállító karikaturisták remélik, hogy még marad filctollhegyre tűzhető témájuk az eljövendő években. Még akkor is, ha már nem Önök lesznek ellenzékben. Tekintsék meg képeiket! De figyelem! Az itt látható képek a nyugalom megzavarására alkalmasak!
