Kocsi Ilona MÚOSZ-elnök átadja a Kétfilléres-díjat (Laudáció)
Dicsérni jöttem, satöbbi-satöbbi. Sok van, mi ellenemre van, de az álságos hízelgés különösen. Az őszinte hízelgés csakúgy. Vagy mittudomén. Végülis dicsérni mégis jó, csak kicsit kell szabadkozni hozzá. Türelmetlen vagyok, nyugtalan. Fel tud valaki váltani egy kétfillérest? Ez egy uncsi poén-kísérlet.
Összegyöttünk itten a muoszba, mert ez igaziból muosz, soha senki szerintem nem mondta még azt az életbe, hogy „megyek a Magyar Újságírók Országos Szövetségébe”. Ez már a kilencedik mondat és még nem mondtam ki az apropót, hogy Fenekovács. Na, most már ez is megvan. Mennyi szokott lenni egy ilyen izé, laudáció? Legalább öt percig el kell, hogy tartson, akkor lehet akármilyen hülyeség, akkor már úgy néz ki, hogy az olyan „rendes” beszéd. A Szerényi, az nagyon tud dumálni, hallom a háttérből a sutyorgást, meg olyan áthallásos izékre is hangszerel… ez meg a Csaszi (Császár Tamás dörmögése). Meghát a karikaturista szakosztályban – hehe – azok olyan viccesek. Ez amúgy nem igaz, garantáltan minimum látens depressziósok. Szent Doktor Már Ibolyka, ott a mennyei múosz rendelőjében gyámolítsd gyarló lelkeink, ha már testileg kevésbé is lehet onnan. Bár ki tudja biztosan? A fohász is megvolt tehát, pedig ez nem a Lenin Fohászati Művek.
Eddig azt akartam mondani, hogy nagyon jó helyre került – idén is – a kétfilléres díj. Ezt a fordulatot nemrég tanultam, és tényleg, nem lehet belekötni, annyira konfliktuskerülő. Persze ha más kapta volna, akkor is elsüthetnénk. Most – két nappal ezelőtt – midőn e sorokat pötyögöm egy ujjal a laptopon – direkte nem nézem meg a Laci nyertes rajzát, lássuk csak, hogy tud így hatni rám! (Jó, suttyomban megnéztem.) A csudába, tényleg nagyon jó. (Szakmai vélemény kipipálva. Ilyen egyszerű.)
Persze apportként hoztam (s viszem magammal mindenhova) a Fenekovács rajzok iránti mély szakmai, emberi és állati rajongásom. Ennek egyik, de nem alapvető alapja, hogy eszelősen jól, vagyis érzékletesen tud ábrázolni. Úgy lerajzol dolgokat, hogy csak, na. Mára már elévült (remélem), s nem válik feljelentés tárgyává, hogy bármilyen igazolványt, bélyegzőt is úgy tud megjeleníteni, hogy a legképzettebb ellenőrt, nyilas házmestert, ávós ügyintézőt (nem kívánt rész törlendő) simán hatástalanítaná, ha kellene. Egy rajzán szerepelt egy pecsét, kérdeztem tőle, hol vette a pecsétnyomót, erre közölte, hogy nincs neki, csak lerajzolta piros ceruzával. Alig akartam elhinni. De a virtuóz rajztudás csak egy eszköz, bár azért már ezért is piros pont járna. (Bár minek erőlködni, rajzol ő pontot is ha kell.)
Ám őkelme ezzel a vizuális partraszálló eszközzel még csak benyit a frontra. Hogy maradjak ennél a képzet-csomagnál. Mert amikor ott van a papíron, mondjuk Mick Jagger, akkor valahogy arra jár, és megáll Kodály Zoltán. Na, mit gondoljunk, mihez kezdenének egymással? Szóba kerülne a magyar népzene moll pentatonja, vagy az öregedő férfi fiatal asszonyra vágyása? A Laci a lehetséges témákat leredukálja egy mikrofonra – ezt tartja az énekes, és a Rolling Stones kinyújtott nyelvű emblémáját jelvényként viselő Kodály hangvillájára, amivel becsippenti Jagger mikrofonzsinórját. Nem vicces, ugye? És mégis baromi jó. (És én is milyen jól elmeséltem.) A másik kedvencem a Fenekovács rajzai közül – ezt is tudom kívülről – amikor lerajzol egy klasszikus francia forradalombéli kivégzőeszközt, a guillotine-t, s a nyakazó készséghez, a világot jelentő pódiumra (az áldozatnak persze az élet végét jelenti), szóval a pódiumra a felvezető falépcső mellett vezet egy mozgáskorlátozottaknak kialakított, a jellegzetes kerekesszék piktogrammal jelölt ferde rámpa is.
E példából elég jól megmutatkozik, hogy a rajztudása csak eszköz, mint szerelőnek a franciakulcs. De hagyjuk most a szerszámokat másra, a Lacit vigyük a kétfilléres raktárba. Ha már a szakma megszavazta neki. A család az család, a zseton az lóvé. Legalábbis a boomerek szóhasználatában. (Ezt én se értem, de olyan mintha valami ravasz poén lenne. Majd a Gézával kihúzatom, ha felolvasva modoros hülyeségnek hangzik. Tényleg, mihez kezdjünk ezzel a megint kitüntetett Fenekovács Lacival? Dumáljuk rá, hogy valamennyit csorgasson vissza a díjából védelmi pénznek? Végülis megdolgoztunk érte, megszavaztuk.
Itt – amikor írtam – kicsit megálltam a sebes billentyűzeten pötyögésben. Elképzeltem, hogy az olvasók, képnézegetők végig lapozzák a Kétfilléres pályázat anyagát. Vajon hogyan mérik a humorfokot? A bornál ez egy egzakt mérés, persze a szakértők rengeteg aspektusból vizsgálódnak, kezdve a szőlő termővidékének minősítésével, s nem befejezve a kortyolás utáni ízharmóniák lecsengésének analízisével. Mindenesetre a péceli dűlőkön érlelt gondolat a Fenekovács pincészet derítésében gyakorta eredeztethető egy-egy partikuláris poénból, aminek váratlan felfuttatása a homéroszi derű kozmikus léptékeibe tart. Az alkotó (Laci) voltaképp nagyon udvarias ember. Mintha ügyelne arra, hogyha olyas valakik is képei közelébe kerülnek, akik esetleg nem értik a szofisztikált üzeneteket, akkor is örömüket lelik a rajzokban, hisz „olyan finoman láttat!” A humor értői pedig igazi, jóféle jutalmat kapnak, a míves ábrák által, mentén lélekerősítőt. Olyan képeket, amelyek nagyon jó, hogy idekerülnek a nyilvánosság elé, és segítenek átvészelni a nehéz időket, amelyek nem tartanak soká, csak életünk elejétől végéig. (Ez jó lesz zárómondatnak. Ha van valami pia, akkor most jöhetnek a pohárköszöntők. Ha nincs, akkor meg veregessük a vállát a friss díjazottnak.) És tényleg gratulálok!
Szerényi Gábor
Dicsérni jöttem, satöbbi-satöbbi. Sok van, mi ellenemre van, de az álságos hízelgés különösen. Az őszinte hízelgés csakúgy. Vagy mittudomén. Végülis dicsérni mégis jó, csak kicsit kell szabadkozni hozzá. Türelmetlen vagyok, nyugtalan. Fel tud valaki váltani egy kétfillérest? Ez egy uncsi poén-kísérlet.
Összegyöttünk itten a muoszba, mert ez igaziból muosz, soha senki szerintem nem mondta még azt az életbe, hogy „megyek a Magyar Újságírók Országos Szövetségébe”. Ez már a kilencedik mondat és még nem mondtam ki az apropót, hogy Fenekovács. Na, most már ez is megvan. Mennyi szokott lenni egy ilyen izé, laudáció? Legalább öt percig el kell, hogy tartson, akkor lehet akármilyen hülyeség, akkor már úgy néz ki, hogy az olyan „rendes” beszéd. A Szerényi, az nagyon tud dumálni, hallom a háttérből a sutyorgást, meg olyan áthallásos izékre is hangszerel… ez meg a Csaszi (Császár Tamás dörmögése). Meghát a karikaturista szakosztályban – hehe – azok olyan viccesek. Ez amúgy nem igaz, garantáltan minimum látens depressziósok. Szent Doktor Már Ibolyka, ott a mennyei múosz rendelőjében gyámolítsd gyarló lelkeink, ha már testileg kevésbé is lehet onnan. Bár ki tudja biztosan? A fohász is megvolt tehát, pedig ez nem a Lenin Fohászati Művek.
Eddig azt akartam mondani, hogy nagyon jó helyre került – idén is – a kétfilléres díj. Ezt a fordulatot nemrég tanultam, és tényleg, nem lehet belekötni, annyira konfliktuskerülő. Persze ha más kapta volna, akkor is elsüthetnénk. Most – két nappal ezelőtt – midőn e sorokat pötyögöm egy ujjal a laptopon – direkte nem nézem meg a Laci nyertes rajzát, lássuk csak, hogy tud így hatni rám! (Jó, suttyomban megnéztem.) A csudába, tényleg nagyon jó. (Szakmai vélemény kipipálva. Ilyen egyszerű.)
Persze apportként hoztam (s viszem magammal mindenhova) a Fenekovács rajzok iránti mély szakmai, emberi és állati rajongásom. Ennek egyik, de nem alapvető alapja, hogy eszelősen jól, vagyis érzékletesen tud ábrázolni. Úgy lerajzol dolgokat, hogy csak, na. Mára már elévült (remélem), s nem válik feljelentés tárgyává, hogy bármilyen igazolványt, bélyegzőt is úgy tud megjeleníteni, hogy a legképzettebb ellenőrt, nyilas házmestert, ávós ügyintézőt (nem kívánt rész törlendő) simán hatástalanítaná, ha kellene. Egy rajzán szerepelt egy pecsét, kérdeztem tőle, hol vette a pecsétnyomót, erre közölte, hogy nincs neki, csak lerajzolta piros ceruzával. Alig akartam elhinni. De a virtuóz rajztudás csak egy eszköz, bár azért már ezért is piros pont járna. (Bár minek erőlködni, rajzol ő pontot is ha kell.)
Ám őkelme ezzel a vizuális partraszálló eszközzel még csak benyit a frontra. Hogy maradjak ennél a képzet-csomagnál. Mert amikor ott van a papíron, mondjuk Mick Jagger, akkor valahogy arra jár, és megáll Kodály Zoltán. Na, mit gondoljunk, mihez kezdenének egymással? Szóba kerülne a magyar népzene moll pentatonja, vagy az öregedő férfi fiatal asszonyra vágyása? A Laci a lehetséges témákat leredukálja egy mikrofonra – ezt tartja az énekes, és a Rolling Stones kinyújtott nyelvű emblémáját jelvényként viselő Kodály hangvillájára, amivel becsippenti Jagger mikrofonzsinórját. Nem vicces, ugye? És mégis baromi jó. (És én is milyen jól elmeséltem.) A másik kedvencem a Fenekovács rajzai közül – ezt is tudom kívülről – amikor lerajzol egy klasszikus francia forradalombéli kivégzőeszközt, a guillotine-t, s a nyakazó készséghez, a világot jelentő pódiumra (az áldozatnak persze az élet végét jelenti), szóval a pódiumra a felvezető falépcső mellett vezet egy mozgáskorlátozottaknak kialakított, a jellegzetes kerekesszék piktogrammal jelölt ferde rámpa is.
E példából elég jól megmutatkozik, hogy a rajztudása csak eszköz, mint szerelőnek a franciakulcs. De hagyjuk most a szerszámokat másra, a Lacit vigyük a kétfilléres raktárba. Ha már a szakma megszavazta neki. A család az család, a zseton az lóvé. Legalábbis a boomerek szóhasználatában. (Ezt én se értem, de olyan mintha valami ravasz poén lenne. Majd a Gézával kihúzatom, ha felolvasva modoros hülyeségnek hangzik. Tényleg, mihez kezdjünk ezzel a megint kitüntetett Fenekovács Lacival? Dumáljuk rá, hogy valamennyit csorgasson vissza a díjából védelmi pénznek? Végülis megdolgoztunk érte, megszavaztuk.
Itt – amikor írtam – kicsit megálltam a sebes billentyűzeten pötyögésben. Elképzeltem, hogy az olvasók, képnézegetők végig lapozzák a Kétfilléres pályázat anyagát. Vajon hogyan mérik a humorfokot? A bornál ez egy egzakt mérés, persze a szakértők rengeteg aspektusból vizsgálódnak, kezdve a szőlő termővidékének minősítésével, s nem befejezve a kortyolás utáni ízharmóniák lecsengésének analízisével. Mindenesetre a péceli dűlőkön érlelt gondolat a Fenekovács pincészet derítésében gyakorta eredeztethető egy-egy partikuláris poénból, aminek váratlan felfuttatása a homéroszi derű kozmikus léptékeibe tart. Az alkotó (Laci) voltaképp nagyon udvarias ember. Mintha ügyelne arra, hogyha olyas valakik is képei közelébe kerülnek, akik esetleg nem értik a szofisztikált üzeneteket, akkor is örömüket lelik a rajzokban, hisz „olyan finoman láttat!” A humor értői pedig igazi, jóféle jutalmat kapnak, a míves ábrák által, mentén lélekerősítőt. Olyan képeket, amelyek nagyon jó, hogy idekerülnek a nyilvánosság elé, és segítenek átvészelni a nehéz időket, amelyek nem tartanak soká, csak életünk elejétől végéig. (Ez jó lesz zárómondatnak. Ha van valami pia, akkor most jöhetnek a pohárköszöntők. Ha nincs, akkor meg veregessük a vállát a friss díjazottnak.) És tényleg gratulálok!
Szerényi Gábor
Fotó: Deák Kázmér és Halász Géza
