 |  |
2012-ben volt parázs vita a plágiumról a varanus.blog.hu kapcsán. Akkor az "elkövető" Fabius is beszállt a vitába. Benéztem a blogjára: azóta is űzi az ipart, működik a copy-paste. Gary Varvel karikatúrája Fabius által átszabottan.
A Karikaturista blog lapjain találtam egy 2009-es írásomat a plagizálásról. Most is aktuális, itt van:
Hasonlóság, lopás, véletlen?
(2009-08-11 )
Ha két ötlet azonos, akkor az nem jó ötlet. (Leonardo Da Vinci)
A brasilcartoon.com-on megjelent a BrazilcartoonNews legújabb száma. A cikkek, interjúk egyetlen téma köré csoportosulnak: hasonlóság és plágium. A megkérdezettek neves karikaturisták és nagy nemzetközi pályázatok szervezői. A cikkek fordítására nem vállalkozom, inkább összefoglalom, és saját véleményemmel ötvözöm.
A probléma mindenütt probléma, van, aki könnyebben, van, aki komolyabban veszi – megoldás azonban úgy tűnik nincsen. Általában megegyeznek a fenti Leonardo idézet igazságában, és úgy gondolják, hogy a zsűrik tagjai eléggé ismerik a szakmát ahhoz, hogy ne legyenek könnyen átverhetők, felismerik az igazi önálló ötleteket, és ki tudják szűrni a többször lerágott csontokat. Amit egyértelműen elítélnek: a másolás. Mutatnak is pár olyan példát, ahol egyértelműen kimutatható a grafikai azonosság. Ugyanakkor nem tudunk mit kezdeni az ötletek megegyezésével. Nem bizonyítható, hogy tudatosan vagy tudat alatt (már látta valahol, de amikor megrajzolja, saját ötletnek hiszi) vesz át egy ötletet valaki, vagy valóban saját ötlet, hiszen naponta több ezerszám készülnek rajzok.
A karikatúra-ötletek eredetének keresése sokszor a távoli múltba vezetne vissza. Persze senki nem keresi az ős-ötleteket, legfeljebb néha belebotlunk egy-egy meglepetésbe. A karikatúra-ötlet olyan, mint az energia: nem vész el, csak átalakul. „Naponta több ezer karikatúra készül a világon, óhatatlan, hogy néha egy-egy karikatúra-ötlet egybeesik.” – írta válaszlevelében az egykori Ludas Matyi egy még régebbi főszerkesztője, mikor még egyetemista koromban szóvá tettem, hogy időnként az ő lapjában találkozom újra az egyetemi lapban megjelent ötletemmel. Lehet benne valami, néha én is rádöbbentem már, hogy a „nagy ötlet”, amit meg is rajzoltam, sőt, talán meg is jelent, mintha valahol, ott hátul az emlékeimben… Bizisten nem volt szándékos!
A karikatúra sajátos jelképrendszerrel dolgozik, sokszor ugrik be ugyanaz a jelkép egy-egy esemény hatására. Emlékszem, volt egy ügy, egy affér az aktuális külügyminiszter és az Unicum tulajdonosa között, aki akkor szintén vállalt politikai szerepet. Másnap három újságban is láthattuk ugyanazt az ötletet, melyen a régi Unicum-plakát látható, s a hajótörött a miniszter. Én is megcsináltam negyedikként, akkoriban kezdtem számítógéppel montírozgatni.
Van a vélemények közt olyan, amelyik hagyná, rajzoljon mindenki, amit rajzol, bízik a karikaturisták tisztességében, szűrjék ki a szerkesztők meg a zsűrik, ha észreveszik, no meg vegye észre a közönség. Ez a véleményalkotó abból az alapfeltevésből indul ki, hogy a karikaturista művész, akinek önérzete sem engedné, hogy lopjon, ha tehát esetleg egyezik az ötlet, az csak a véletlen műve lehet. Bizonyára nem gondol arra, hogy a sajtókarikatúra napi rendszerességgel kívánja kizsigerelni alkotója agyát, hanem úgy véli, hogy a rajzoló szabadon, kedvére készíti karikatúráit. Talán így is lenne, de hát „verseny van”, és „élni kell” – ezt mondják a piti megélhetési tolvajok is.
Aztán van olyan, amikor ugyanabból az ötletből nem az első az, aki a legtöbbet hozza ki. Egy kis grafikai plusz, egy kis „apróság” itt nagyon sokat jelenthet. Réber László nevezetes rajza például. Több montreali albumban is találkozhatunk olyan karikatúrákkal, amelyek azt próbálják kifejezni, hogy miközben belülről szétvet a düh, ordítok, kívül úgy látszik, hogy hallgatok. Van, ahol a kezével is pssszt! mutató alak fejében van egy másik ember, aki toporzékol, van, ahol gondolat-lufiban oldja meg, de egy sem tudta olyan zseniálisan, egyetlen ecsetvonással megrajzolni, mint Réber. Itt mindegy, kié volt első az alapgondolat.
Ismerjük a lerágott csontokat: a sarkon, bunkóval várakozó rablókat, a lakatlan szigeten üldögélő hajótörötteket, a kivégző jeleneteket, a szakadék előtt állókat stb. Sőt a grafikailag semmit mondó „két ember beszélget” típusú szöveges karikatúrákat is. Ezekről a nemzetközi fesztiválok főszereplői és szervezői nem nagyon beszélnek, mivel a szöveg bizonyos szint felett nem jellemző, lévén a karikatúra grafikus műfaj, s a szöveges, ahogy Jean Effel saját munkáiról is mondja: illusztrált vicc.
Érdekes belegondolni, hogy mit is lehet itt lopni? A képzőművészetben legtöbbször nem számít az ötlet. Hány tájkép, virágcsendélet, akt, „Madonna gyermekével” stb. képet ismerünk? A karikatúránál viszont a rajz ötlete éppolyan fontos, mint a grafikai kivitel - bár a súlyozáson lehet vitatkozni. Az ötlet viszont védhetetlen. Vannak nagy, ismert ötletek, nagy, ismert rajzolóké - ezeket nem illik ellopni. Ezekről mindenki tudja. Ha egy karikaturista nem ismeri ezeket, az már félig bűn...
Megoldást nem találnak. Van persze néhány ötlet: Legyenek a zsűritagok régi, jó ismerői a műfajnak, s ne a szponzorok diktáljanak a díjazáskor. Használjuk az internetet, hogy minél több rajzot lássunk, ismerjük meg mások munkáit! – így nem csak azt vesszük észre, ha bennünket másolnak!
Úgy gondolom, hogy egyszer meg fogják próbálni a mesterséges intelligenciával is kiszűrni a lopásokat. Az alapötletek, ötletek ontológiába szervezése, számítógépbe táplálása lehetőséget teremthet arra, hogy az egyezőségeket kiugrasszuk. Kérdés, hogy van-e értelme?
Lopunk vagy nem lopunk, ez itt nem kérdés. Elsősorban azért, mert tényleg nehéz megtalálni az eredetit, bebizonyítani az ötlet eltulajdonítását. Ráadásul egy újszülöttnek minden vicc új: miért ne találhatná ki újra más is?
Talán azért, mert nem csak az eredet a fontos, hanem az eredetiség is!
Hasonlóság, lopás, véletlen?
(2009-08-11 )
Ha két ötlet azonos, akkor az nem jó ötlet. (Leonardo Da Vinci)
A brasilcartoon.com-on megjelent a BrazilcartoonNews legújabb száma. A cikkek, interjúk egyetlen téma köré csoportosulnak: hasonlóság és plágium. A megkérdezettek neves karikaturisták és nagy nemzetközi pályázatok szervezői. A cikkek fordítására nem vállalkozom, inkább összefoglalom, és saját véleményemmel ötvözöm.
A probléma mindenütt probléma, van, aki könnyebben, van, aki komolyabban veszi – megoldás azonban úgy tűnik nincsen. Általában megegyeznek a fenti Leonardo idézet igazságában, és úgy gondolják, hogy a zsűrik tagjai eléggé ismerik a szakmát ahhoz, hogy ne legyenek könnyen átverhetők, felismerik az igazi önálló ötleteket, és ki tudják szűrni a többször lerágott csontokat. Amit egyértelműen elítélnek: a másolás. Mutatnak is pár olyan példát, ahol egyértelműen kimutatható a grafikai azonosság. Ugyanakkor nem tudunk mit kezdeni az ötletek megegyezésével. Nem bizonyítható, hogy tudatosan vagy tudat alatt (már látta valahol, de amikor megrajzolja, saját ötletnek hiszi) vesz át egy ötletet valaki, vagy valóban saját ötlet, hiszen naponta több ezerszám készülnek rajzok.
A karikatúra-ötletek eredetének keresése sokszor a távoli múltba vezetne vissza. Persze senki nem keresi az ős-ötleteket, legfeljebb néha belebotlunk egy-egy meglepetésbe. A karikatúra-ötlet olyan, mint az energia: nem vész el, csak átalakul. „Naponta több ezer karikatúra készül a világon, óhatatlan, hogy néha egy-egy karikatúra-ötlet egybeesik.” – írta válaszlevelében az egykori Ludas Matyi egy még régebbi főszerkesztője, mikor még egyetemista koromban szóvá tettem, hogy időnként az ő lapjában találkozom újra az egyetemi lapban megjelent ötletemmel. Lehet benne valami, néha én is rádöbbentem már, hogy a „nagy ötlet”, amit meg is rajzoltam, sőt, talán meg is jelent, mintha valahol, ott hátul az emlékeimben… Bizisten nem volt szándékos!
A karikatúra sajátos jelképrendszerrel dolgozik, sokszor ugrik be ugyanaz a jelkép egy-egy esemény hatására. Emlékszem, volt egy ügy, egy affér az aktuális külügyminiszter és az Unicum tulajdonosa között, aki akkor szintén vállalt politikai szerepet. Másnap három újságban is láthattuk ugyanazt az ötletet, melyen a régi Unicum-plakát látható, s a hajótörött a miniszter. Én is megcsináltam negyedikként, akkoriban kezdtem számítógéppel montírozgatni.
Van a vélemények közt olyan, amelyik hagyná, rajzoljon mindenki, amit rajzol, bízik a karikaturisták tisztességében, szűrjék ki a szerkesztők meg a zsűrik, ha észreveszik, no meg vegye észre a közönség. Ez a véleményalkotó abból az alapfeltevésből indul ki, hogy a karikaturista művész, akinek önérzete sem engedné, hogy lopjon, ha tehát esetleg egyezik az ötlet, az csak a véletlen műve lehet. Bizonyára nem gondol arra, hogy a sajtókarikatúra napi rendszerességgel kívánja kizsigerelni alkotója agyát, hanem úgy véli, hogy a rajzoló szabadon, kedvére készíti karikatúráit. Talán így is lenne, de hát „verseny van”, és „élni kell” – ezt mondják a piti megélhetési tolvajok is.
Aztán van olyan, amikor ugyanabból az ötletből nem az első az, aki a legtöbbet hozza ki. Egy kis grafikai plusz, egy kis „apróság” itt nagyon sokat jelenthet. Réber László nevezetes rajza például. Több montreali albumban is találkozhatunk olyan karikatúrákkal, amelyek azt próbálják kifejezni, hogy miközben belülről szétvet a düh, ordítok, kívül úgy látszik, hogy hallgatok. Van, ahol a kezével is pssszt! mutató alak fejében van egy másik ember, aki toporzékol, van, ahol gondolat-lufiban oldja meg, de egy sem tudta olyan zseniálisan, egyetlen ecsetvonással megrajzolni, mint Réber. Itt mindegy, kié volt első az alapgondolat.
Ismerjük a lerágott csontokat: a sarkon, bunkóval várakozó rablókat, a lakatlan szigeten üldögélő hajótörötteket, a kivégző jeleneteket, a szakadék előtt állókat stb. Sőt a grafikailag semmit mondó „két ember beszélget” típusú szöveges karikatúrákat is. Ezekről a nemzetközi fesztiválok főszereplői és szervezői nem nagyon beszélnek, mivel a szöveg bizonyos szint felett nem jellemző, lévén a karikatúra grafikus műfaj, s a szöveges, ahogy Jean Effel saját munkáiról is mondja: illusztrált vicc.
Érdekes belegondolni, hogy mit is lehet itt lopni? A képzőművészetben legtöbbször nem számít az ötlet. Hány tájkép, virágcsendélet, akt, „Madonna gyermekével” stb. képet ismerünk? A karikatúránál viszont a rajz ötlete éppolyan fontos, mint a grafikai kivitel - bár a súlyozáson lehet vitatkozni. Az ötlet viszont védhetetlen. Vannak nagy, ismert ötletek, nagy, ismert rajzolóké - ezeket nem illik ellopni. Ezekről mindenki tudja. Ha egy karikaturista nem ismeri ezeket, az már félig bűn...
Megoldást nem találnak. Van persze néhány ötlet: Legyenek a zsűritagok régi, jó ismerői a műfajnak, s ne a szponzorok diktáljanak a díjazáskor. Használjuk az internetet, hogy minél több rajzot lássunk, ismerjük meg mások munkáit! – így nem csak azt vesszük észre, ha bennünket másolnak!
Úgy gondolom, hogy egyszer meg fogják próbálni a mesterséges intelligenciával is kiszűrni a lopásokat. Az alapötletek, ötletek ontológiába szervezése, számítógépbe táplálása lehetőséget teremthet arra, hogy az egyezőségeket kiugrasszuk. Kérdés, hogy van-e értelme?
Lopunk vagy nem lopunk, ez itt nem kérdés. Elsősorban azért, mert tényleg nehéz megtalálni az eredetit, bebizonyítani az ötlet eltulajdonítását. Ráadásul egy újszülöttnek minden vicc új: miért ne találhatná ki újra más is?
Talán azért, mert nem csak az eredet a fontos, hanem az eredetiség is!
RSS Feed
