PAPA: SZERÉNYI EMIL
Kikottyanó karakterek
Szerényi Emil 1901. május 8-án született Edelényben. Szülei kocsmárosok, Miskolcon, a Búza téren volt söntésük. (Tizenkét éves, amikor édesapja meghal, édesanyja egyedül neveli három gyerekét.)
A miskolci felsőkereskedelmi iskola elvégzése után könyvelőként dolgozik, benzinkút állomást üzemeltet. Nemcsak kedvelője az operáknak, ő maga is énekel műkedvelő előadásokon. Verseket ír, olykor ismert dallamokra saját szövegeket. Néhány korai rajza fennmaradt ebből az időszakból, jellegzetes karakterek mutatják saját lelkületük mellett a kor hangulatát is.
A második világháborúban tehergépkocsi vezetőként katona, részt vesz az erdélyi és délvidéki területek visszacsatolásában. 1944-ben munkaszolgálatra rendelik, ez idő alatt édesanyját, feleségét, két gyermekét, nővérét és annak családját Auschwitzba deportálják, s valamennyiüket meggyilkolják.
A háború után – amit a családból gyermekorvos bátyjával ketten éltek túl - főkönyvelői munkája mellett amatőr sakkozóként versenyez, dalkörökben énekesként és konferansziéként is fellép. A kulturális és sportrendezvényeken karikatúristaként is aktív, néhány vonalas gyors skiccekkel igyekszik megragadni az éppen megismert arcok karakterét. Ötvenkét évesen újra családot alapít. A késői apa a gyereknevelés és a huszonnyolc évvel fiatalabb feleség mellett már csak hobbiként jár el a Dési Huber művészszakkörbe gyakorolni a modell utáni klasszikus rajztechnikákat. De élete végéig megmarad a gyors krokizó játékszenvedélye, üdülési, szanatóriumi levelezésében a szöveg mellé mindig készít rajzos tudósításokat a résztvevőkről. Időről időre saját portréját is megrajzolja, többnyire rövid, keserű kommentárokkal az öregedésről, az idő múlásával szükségszerűen bekövetkező leépülésről.
Néhány elsárgult papírlapon maradt meg számtalan karikatúrájából néhány. Golyóstoll és ceruza a fő eszköze, olykor töltőtoll. Az egyszerű nyomhagyó eszközökkel puritán papírokra, letépett fecnikre, levelek hátoldalára rögtönöz. A hangsúly az arcélek elkapásán van. A karakteres profilokon már csak jelzésszerűek a plasztikusságot hangsúlyozó segédvonalak, de talán nincs is szükség az árnyékolások túlrajzolására.
Karikatúrái nem híres embereket mutatnak. Jószerivel nem is lehet tudni mást róluk, csak amit az épp elkapott pillanatban fejük tartása, hajuk borzassága, szemük villanása, fülük íve, orruk hajlata, szájuk biggyedése önkéntelenül kikottyant rég elmúlt, hajdani életük bámészkodó pillanataiból. A szavak nélküli beszédes csendből.
Mi köze van az utókornak e valamikori ismeretlenekhez? Semmi. Ám ezt a semmit idegenként - részvéttel átélni - segíti a szellemidéző karikatúrista. Hogy például Katkó bácsi milyen bölcs ábrázattal merengett valami fontos dolgon, amiről persze soha nem tudunk meg már egy hangot sem, de mindegy, hátra maradt, mint levetett kígyóbőr az arcképe. És a Lusztig Vera – aki aztán Londonban élt sokáig – létének papírmaszkját hagyta itt, hogy merenghessünk titkain, mit elkapott pillantása sugall. Egy kéz finoman rezdülve követte vonásait, s most már itt marad velünk örökre, míg papír van a világon.
A miskolci felsőkereskedelmi iskola elvégzése után könyvelőként dolgozik, benzinkút állomást üzemeltet. Nemcsak kedvelője az operáknak, ő maga is énekel műkedvelő előadásokon. Verseket ír, olykor ismert dallamokra saját szövegeket. Néhány korai rajza fennmaradt ebből az időszakból, jellegzetes karakterek mutatják saját lelkületük mellett a kor hangulatát is.
A második világháborúban tehergépkocsi vezetőként katona, részt vesz az erdélyi és délvidéki területek visszacsatolásában. 1944-ben munkaszolgálatra rendelik, ez idő alatt édesanyját, feleségét, két gyermekét, nővérét és annak családját Auschwitzba deportálják, s valamennyiüket meggyilkolják.
A háború után – amit a családból gyermekorvos bátyjával ketten éltek túl - főkönyvelői munkája mellett amatőr sakkozóként versenyez, dalkörökben énekesként és konferansziéként is fellép. A kulturális és sportrendezvényeken karikatúristaként is aktív, néhány vonalas gyors skiccekkel igyekszik megragadni az éppen megismert arcok karakterét. Ötvenkét évesen újra családot alapít. A késői apa a gyereknevelés és a huszonnyolc évvel fiatalabb feleség mellett már csak hobbiként jár el a Dési Huber művészszakkörbe gyakorolni a modell utáni klasszikus rajztechnikákat. De élete végéig megmarad a gyors krokizó játékszenvedélye, üdülési, szanatóriumi levelezésében a szöveg mellé mindig készít rajzos tudósításokat a résztvevőkről. Időről időre saját portréját is megrajzolja, többnyire rövid, keserű kommentárokkal az öregedésről, az idő múlásával szükségszerűen bekövetkező leépülésről.
Néhány elsárgult papírlapon maradt meg számtalan karikatúrájából néhány. Golyóstoll és ceruza a fő eszköze, olykor töltőtoll. Az egyszerű nyomhagyó eszközökkel puritán papírokra, letépett fecnikre, levelek hátoldalára rögtönöz. A hangsúly az arcélek elkapásán van. A karakteres profilokon már csak jelzésszerűek a plasztikusságot hangsúlyozó segédvonalak, de talán nincs is szükség az árnyékolások túlrajzolására.
Karikatúrái nem híres embereket mutatnak. Jószerivel nem is lehet tudni mást róluk, csak amit az épp elkapott pillanatban fejük tartása, hajuk borzassága, szemük villanása, fülük íve, orruk hajlata, szájuk biggyedése önkéntelenül kikottyant rég elmúlt, hajdani életük bámészkodó pillanataiból. A szavak nélküli beszédes csendből.
Mi köze van az utókornak e valamikori ismeretlenekhez? Semmi. Ám ezt a semmit idegenként - részvéttel átélni - segíti a szellemidéző karikatúrista. Hogy például Katkó bácsi milyen bölcs ábrázattal merengett valami fontos dolgon, amiről persze soha nem tudunk meg már egy hangot sem, de mindegy, hátra maradt, mint levetett kígyóbőr az arcképe. És a Lusztig Vera – aki aztán Londonban élt sokáig – létének papírmaszkját hagyta itt, hogy merenghessünk titkain, mit elkapott pillantása sugall. Egy kéz finoman rezdülve követte vonásait, s most már itt marad velünk örökre, míg papír van a világon.
|
|
|
Autoportrait
|
Papa, mint gyerek
Papa katona
|
Papa sümegre utazik
Papa jogsija
|
Papa konferanszié
|
|
